fúú hát ez megint egy olyan negatív hangváltású bejegyzés lesz, mint mostanában az összes. ez a nyár életem legrosszabb nyara szerintem. semmi nem történik. a 7 napból minimum 4-et melóban töltök. ebből 2 a két hétvége. ezen kívül sehova sem járok. sem erőm, sem kedvem nincs ehhez. sem Kacsa, sem faház a barátaimmal, sem AFC koncertek (bár erről nem én tehetek, mert nem volt Pesti koncertjük), se másmilyen koncertek, se semmi. azt a pár napot itthon töltöm, elvonulva. és igazából örülök annak, hogy ennyit dolgozom. egyrészt mert szükségem van a pénzre, másrészt mert szeretek ott lenni, és a kedvem is kicsit jobb szokott lenni miattuk, harmadrészt meg legalább lefoglalom a gondolataimat. és az idő is gyorsabban telik. a nyár nagy része úgy telt el, hogy tudomást sem szereztem róla. teljesen rideggé váltam. nem kezdeményezek beszélgetéseket sem, kivéve egy-két embert. és nem azért, mert nem érdekelnek, csak egyszerűen nincs erőm már úgy csinálni, mintha rendben lennének a dolgok. fárasztani meg nem akarok senkit sem ezekkel, mert úgysem értik meg. másról meg nem tudok beszélni, mert nem történik semmi. és lehet, hogy önző dolog, de valahogy most mások bajaival sincs erőm foglalkozni. a kedvem olyan szinten semmilyen, hogy elmondani sem tudom. üresnek érzem magam. csupán az elmúlt hónapok mardosó emlékei, amik kikészítenek. folyton jár az agyam, hogy mi lett volna ha… és persze magamat hibáztatom minden miatt! pedig eddig sosem volt így! mindig képes voltam helyes döntéseket hozni, hogy végül semmit sem kelljen megbánnom. de mára ez is megváltozott. már nem tudom mi lett volna a helyes és hogy mi a helyes. azt tudom, hogy a mostani életemtől már hánynom kell. és magamtól is. sosem gondoltam, hogy egyszer meg fogom magam utálni, mert eddig semmi bajom nem volt. jó, nem mondom, hogy sok önbizalmam lett volna, de volt valamennyi, főleg a feltűnősködő külsőm miatt. imádtam mikor megnéztek és véleményt alkottak. mégha az negatív is volt. imádtam úgy végig menni a városon, hogy mindenki a jrock-os, felállított hajamat stírölte. vagy bármi mást, amitől azt hittem, hogy vagyok valaki. bár voltam is.. csak sosem sikerült abba a társaságba bekerülnöm, amibe szerettem volna. éveim teltek el azzal, hogy sóvárogtam egy közeg után. persze mindig más volt.. de aztán feladtam. én mindig kitűntem közülük. és már nem bánom, hogy nem sikerült közéjük férkőznöm, mert már tudom, hogy semmi értelme, hogy sok barátod legyen. úgysincs időd mindre és az én esetemben erőm sincs, márpedig elég nehéz velük megértetni, hogy nem igazán vagyok alkalmas bármire is. a 2 hónap alatt 1x adtam be a derekam. és bevallom hiányoztak is a barátaim és jól is éreztem magam. de végül eltelt 2 nap és újra visszatért a lehangoltság. és én már belefáradtam abba, hogy küzdjek a jobb kedvért. pedig tudom, hogy az élet szép. legalábbis szerintem az! teli van szép és jó dolgokkal! és tudom, hogy létezik boldogság, igaz szerelem és hogy minden ember értékes! pozitívabban állok magához az élet szemléletemhez, mint valaha. csakhogy az én életemből ez mind-mind kimarad! nézem az embereket.. mostanában egyre gyakrabban. és annyira furcsa, hogy milyen kis dolgok boldoggá teszik őket. hogy mennyire egyszerűen alakulnak a dolgaik. hogy mennyire alapvető minden számukra, ami nekem konkrétan megvalósíthatatlan. már szó szerint nem látok semmi értelmet az életemben. nincs ami életre keltsen, ami felvidítson. persze, vannak jó dolgok.. de ez már kevés. főleg, hogy egyáltalán nem segít azokon a dolgokon, amik miatt ennyire összezuhantam. eddig voltak terveim.. elképzeltem, hogy elvégzem ezt az egy évet, aztán két év érettségi, majd egyetem, sőt azt is tudtam, hogy mit akarok csinálni egyetem után. de már egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy ez így lesz. már nem bízok magamban! már nem bízok senkiben és semmiben.. nem látom értelmét a terveknek, mert úgysem az fog történni, sosem volt még olyan, hogy ne jött volna közbe valami. már az eddig oly jónak hitt stílusomat is elhagytam, mivel semmi kedvem nincs már ehhez, mikor pont, hogy elbújni akarok most, nemhogy még én legyek a célpont. és bár AFC még mindig olyan fontos a számomra, egy valamit megtanultam a héten: lehet, hogy átsegítettek már megannyi fájdalmamon, lehet, hogy ők mindig felvidítottak és a koncertjeiken éreztem igazán jól magam, lehet, hogy nekem ők a mindenem, DE nekik én senki vagyok. és nem bízhatok bennük, nem várhatok tőlük semmit, egy rajongó vagyok a több ezer közül. és most, hogy ilyen elveszett vagyok, már nem vigasztal ez. hiába mondom, hogy de, mert ez volt meg az volt. de és? más is megélte ugyanezeket. csak lehet, hogy nem ott, nem akkor. én személyesen semmit sem számítok nekik. amit persze eddig is tudtam, de valahogy nem érdekelt, mert boldog voltam, hogy szerethetem őket. és most is szeretem őket, de már nem ugyanaz a dolog, mint eddig. de ezt csak az értheti, aki valaha oda volt olyan szinten egy zenekarért, mint ahogy én az Anti Fitness Club-ért.
hetek óta valahogy az agyamban azok a gondolatok kezdtek el megfogalmazódni, hogy tulajdonképpen az egész életem kihasználáson alapul. mármint, nem én használok ki embereket, hanem ők engem. nem tudom ez hogy jött, de akármi történt, vagy akárkivel beszéltem, rögtön átforgattam magamban a dolgokat úgy, hogy az jöjjön le, hogy ő is csak kihasznál. és aztán gondolkodtam.. és végül rájöttem, hogy talán ez az élet rendje. talán mindenkinek ki kell használnia engem. kinek így, kinek úgy. merthát amilyen hidegen viselkedem mostanában, simán ki is lehet. és ha zavar is, nem mondom ki. hagyom. mert legalább erre kellek. akárkire is gondolok.. barátokra.. családra.. állataimra.. kollégáimra.. mindenkinél ezt érzem már! szó szerint mindenkinél! és tudom, hogy ez így nagyon rossz! és tudom, hogy aki ezt olvassa, azt gondolja, hogy mennyire hisztis vagyok, meghogy akkor tegyek ellene! de akkor az még sosem volt olyan helyzetben, mint én. hiába is írom le mit érzek, ezt nem lehet éreztetni, ezt átélni kell. főleg, hogy még leírni sem tudom rendesen, mert erre nincsenek szavak. képtelen vagyok megfogalmazni.
egy dolgot tudok: ennek nem szabadott volna így alakulnia! ha olyan szintű depresszióból ki tudtam gyógyulni, mint ami 2007-ben volt, akkor ezen is túl kellett volna lépnem. dehát nem. őszintén nem tudom hogyan tovább..
Dóri Rainbow. <3
Dóri Rainbow's blog 