feels like we had matching wounds

Nem gondoltam, hogy ennyi idő fog eltelni a következő bejegyzésemig. Annnnyi minden történt ebben a 8 hónapban, mint máskor több év alatt. Nem is tudom össze fogom-e tudni szedni a történéseket. De megpróbálom, időrend szerint haladva.

Szóval a január a szülinapommal kezdődött, illetve X1 feloszlásának 2. évfordulójával, ami mostmár harmadik éve nyomja rá a bélyeget a szülinapomra. De most ez a tény nélkül is elég szarul alakult a szülinapom. Nem titkolom, mert engem sosem zavart, hogy hány éves vagyok vagy hogy öregszem, mivel minden év épp olyan értelmetlen, mindegy hány éves vagyok, minden év ugyanolyan. Szóval most volt a 30. szülinapom. Nem mondom, hogy nem nagy dolog elhagyni a húszas éveidet, mások hatalmas bulikat csapnak ilyenkor, nyilván erre nem vágytam, de arra sem számítottam, hogy ilyen szinten fogja hidegen hagyni a családomat ez a kerek szám. Tudni rólam, hogy én vagyok a szülinapok felelőse, mindig törekszem a legjobb ajándékokra meg meglepetésekre, én intézem a tortákat is. De hogy ilyen szinten semmit ne kapjak visszafelé és semmisé váljon ez a nap arra nem számítottam. Nem mondom, hogy nagy dolgokra számítottam, mert azzal hazudnék. De semmi nem volt csak egy torta, se ajándék, se semmi extra. Kicsit szarul esett, mert én mindig annyit készülök a többiek szülinapjára, időben és pénzben is. Valamint az is szarul esett, hogy a bátyám, aki ugyan már nem velünk él, de mindenkinek a kerekebb szülinapokra küldeni szokott valamit. Nővérem ezüst nyakláncot kapott a 30. szülinapjára. De nekem nem hogy semmit nem küldött, még írni se írt, hogy Boldog szülinapot. Abszolút semmit.
Igyekeztem leplezni a csalódottságomat, majd éjjel bőgtem megint. Már három éve töltöm sírással a szülinapom estéjét, de eddig azért tettem, mert olyan egyedül éreztem magam. Ha rajongó vagy, tudod, hogy, mindig olyan izgalmas, hogy a kedvenc csapatod/előadód/biasod fog-e posztolni valamit a szülinapodon. De nekem már harmadik alkalommal kellett szülinapoznom csapat és bias nélkül. Ez borított ki az előző években. Most meg az elhanyagolás.

De nem csak a családom vagy a csapatom terén, de a barátaim által is egyedül éreztem magam. Az elmúlt 2-3 évben folyamatosan eltávolodtam mindenkitől, vagy inkább ők tőlem. Egyszerűen nem tudtak és nem is akartak mit kezdeni a traumával, amin keresztül mentem. Nem nevettem velük folyton és akkor máris kellemetlen lettem számukra. Aztán most év elején az utolsó ember is akivel még beszélgettem, ő is eltűnt. Csak hogy itt ő volt az aki gyökeresen megváltozott, és nem tudtam azzal az életformával egyesülni. És mivel nem értettem egyet azzal amit csinál, így ez a kapcsolat megszakadt. Így indult az év, barátok nélkül. Habár a traumán is egyedül mentem keresztül, senki sem volt igazán mellettem, egyszerűen nem akartak tudni róla, könnyebb volt csukott szemmel elmenni mellette és másról beszélni, mint foglalkozni a problémámmal. Ezért várható volt, hogy ezek a barátságok meg fognak szakadni idővel. És azóta sem lett senki, akivel megbeszélném a dolgokat vagy kiadnám magamból az aggodalmaimat, egyszerűen elfojtom magamba. Vagy ha nagyon kikívánkozik belőlem akkor kiírom twitterre majd törlöm 1-2 óra múlva. Valamennyit segít. Két lány van csak akikkel beszélek, nem napi szinten, de ettől függetlenül erős a kötelék, de ők mind külföldiek, olyan netes barátság. Egyikük szingapúri, másik brazil és mindketten X1 fanok, így kerültünk közel. Hálás vagyok nekik, mert nélkülük nem tudtam volna végig csinálni az elmúlt 2 évet, kellett valaki, aki ugyanúgy szenved, mint én, akivel át lehetett beszélni ezt a traumát.

A január egyébként különösen hosszú volt, mintha három hónapnyi lett volna. Egyszerűen megállt az idő, folyton az járt az eszemben, hogy már olyan régnek érződik a szilveszter, mintha több hónapja lett volna, hogy lehet, hogy még mindig január van. Nem mentek a napok. Nagyon szeretem a telet meg hideget, de mostmár nagyon vártam a tavaszt. Már ősz óta a lepke kertemre készültem. Hogy még több lepke legyen és ne csak átrepüljenek a kerten, hanem legyen okuk maradni is. Direkt olyan virágokat, bokrokat kerestem, vettem és ültettem, amik a kedvenceik. Voltak amiket már ősszel kellett elültetni, de a többivel várnom kellett tavaszig, hogy végre meg tudjam rendelni, de most nagyon nehezen érkezett meg a tavasz. De aztán nyáron meglett a gyümölcse, mert sok ritka faj is a növényeimen táplálkozott. És mostmár a jövő tavaszra készülök, mert jobban átlátom a kertet, hogy miből kell még és mit hova tegyek még. Mert ezelőtt a kertben szinte csak gyümölcs és zöldség volt meg anyunak a haszonállatok. Na most a haszonállatok megszűntek, a helyükre lettek a zöldségek ültetve, a nagy hatalmas kert meg az enyém lett hogy virágokkal dobjam fel. És elején nehéz volt eldönteni mit hova tegyek, nem láttam át mi mekkora lesz, mi hol érzi jól magát. Voltak amiket többször át kellett ültetnem másik helyre de mostmár rendben vannak, minden átlátható és nagyon büszke vagyok a kertre. Rengeteg pénz és idő ment bele, de élveztem. Végre valami lekötött. És mostmár még többet tudok a lepkékről, már rögtön meg tudom mondani milyen fajt látok, mi jellemző rá.

De nem ez volt az egyetlen, ami lefoglalt tavasszal. Már az előző bejegyzésem megírásakor is tudtam, hogy milyen koncertek várnak rám, de féltem előre elkiabálni. Mert annyi minden nem jön össze, hogy már félek beleélni magam a dolgokba. Meg itt volt ez a vírus dolog is és a sok lezárás. Nem tudtam hol fog tartani májusig. Mert megmondtam, hogy én nem oltatom be magam. A védettségi igazolványom pedig pont áprilisban járt le, hiszen októberben voltam vírusos. Azzal csak AFC Tomi februári szóló koncertjére tudtam elmenni. Úgyhogy nagy volt a dilemma. De azért elkezdtem tervezni, hogy ne utolsó pillanatra maradjon minden. Tavaly decemberben már ugyan megvettem a jegyeket, max eladom alapon. De mikor már közeledett a koncert, hamarabb oltattam volna be magam, mintsem eladjam, mert már annyira vártam és annyira megszerettem ezt a két énekesnőt. Először novemberben Olivia Rodrigo jelentette be a turnét és mivel a tavalyi évben ő volt az akit a legtöbbet hallgattam, az egész albuma annyira nekem szólt, hogy tudtam, ott kell legyek a koncerten. De aggódtam a jegyvásárlás miatt, hiszen ő nagy előadó, tudtam, hogy harc lesz a jegyekért. De direkt bekészültem és amint kint voltak a jegyek már rá is kattintottam és egészen az email megérkezéséig nem akartam elhinni, hogy sikerült. Mert abban a percben el is fogytak a jegyek. A net teli volt a jegy kereső emberekkel. És nekem sikerült. Hihetetlen volt. Aztán rá 1-2 hétre a másik kedvenc énekesnőm, Gracie Abrams jelentette be a koncertet. Ő se jött ide, csak Berlinbe és láttam, hogy két hét van a két koncert között így nagyon agyaltam mi legyen. Hogy fogom tudni megoldani, hogy lesz két útra pénzem, hogy fogok tudni kivenni egymás után szabit. Aggódtam azon is, hogy el fogom-e tudni adni a jegyemet, mert nem tudtam Gracie mennyire ismert itt. Ő mégiscsak egy alternatívabb előadó. Meg hogy őszinte legyek, az ő dalait már régebb óta hallgattam, mint Olivia dalait mégsem álltam hozzá annyira közel még akkor mikor a jegyelővétel volt. Szóval abban az egy hétben amíg a jegyeladás elindult, próbáltam rábeszélni magam arra, hogy nem kell, hogy elmenjek erre a koncertre is, mert mennyi pénz ez és még csak nem is fő kedvencem. De aztán nagyon jó pénzt kaptam karácsony előtt és mert féltem, hogy megbánom, ha nem veszek jegyet, végül vettem. És meglepődtem, hogy elfogytak a jegyek. Azt hittem itt nem lesz ezzel gond, de baromi gyorsan elfogytak. Így tudtam, ha nem tudnék menni is el fogom tudni majd adni ezt is. De szerencsére nem kellett ez miatt aggódnom mert májusra Németországban is feloldottak mindent. Kivéve a maszk használatot, dehát az a legkevesebb. Illetve kellett negatív teszt is a kiutazáshoz, de az se volt gond.
Időközben bejelentettek még három koncertet, ezek szerencsére mind Pesten voltak és nem akartam elhinni, hogy mi történik. Az elmúlt 2 évben minden elmaradt a vírus miatt, most meg egyszerre indul neki mindenki. Az egyik My Chemical Romance volt, akik a gyerekkorom legmeghatározóbb zenekara. És sajnos sosem volt alkalmam látni őket. 17 évet vártam rájuk. Úgy volt, hogy a Volt Fesztiválon lépnek fel tavaly, de a vírus miatt elmaradt.
A másik a tini korom legmeghatározóbb zenekara, akikről itt már rengeteg olvashattatok az elmúlt 13 évben, ők pedig Anti Fitness Club, akik Huszadik szülinapi koncertet tartottak.

A harmadik pedig Sody. Ő egészen áprilisig várt a bejelentéssel, holott május 1-én volt a koncert. De az ő koncertjéről is tudomást szereztem már decemberben. Sody-nak csak pár régebbi dalát hallgattam, majd mikor tavaly kijött az új albuma, nyertem az egyik sorsolásán és részt vettem az online koncertjén, ahol rajtam kívül csak 19-en voltak. Kicsit lelkiismeret furdalásom volt, mert úgy éreztem nem vagyok ehhez elég nagy fan és mások miattam maradnak ki ebből. De aztán a koncert chatjében megismerkedtem egy másik magyar fannal, aki már évek óta rajongója és össze is barátkoztunk, így általa tudtam meg decemberben, hogy turnézni fog májusban. De fájt a fejem a május 1 miatt, hiszen vendéglátásban ezen a napon tömeg van és mert nálunk van egy olyan szabály, hogy senki nem vehet ki szabit ünnepnapra. Szóval bár a jegyemet megvettem előre, egészen a koncert napjáig nem tudtam, hogy el fogok-e tudni menni. Végül az utolsó vonattal indultam fel Pestre, amivel még időben odaérkeztem a koncertre, ráadásul még második sorba is kerültem. Sody csak az előfellépő volt, a főfellépőt én nem is ismertem. Igazából nem értettem, hogy jött össze a két előadó mert annyira más volt. A főfellépő inkább ilyen hippy zenét játszik, Sody meg depis, néhol szókimondó dalokat. De mindegy, ott voltam. És fura volt. Az online koncerten is fura volt, de élőben végképp. Ezelőtt mindig csak fiú csapatokért voltam oda, új volt még számomra, hogy mostmár inkább csak kedvenc énekesnőim vannak. Fura volt egy énekesnő koncertjén állni és az ő dalait énekelni, őt fotózni meg videózni. És pont az egyik kedvenc dalom közben még a telefonomba is beleénekelt. Majd koncert után mikor mindenki a főfellépő koncertjén ugrált, ő kijött és ott állt hátul ahol én, így volt alkalmam beszélni és közös képet csinálni vele és annyira közvetlen volt meg barátságos. A kép is olyan jól sikerült. El sem akartam hinni. Végre volt valami jó élményem.

És ezáltal már nagyon rá voltam pörögve Gracie Abrams koncertjére ami meg pont a hónap végén volt. Érdekes volt, mert mint mondtam, amint megvettem a jegyet, utána kattantam rá teljesen a zenéire meg kezdtem jobban megismerni őt is. Megőrültem volna ha úgy döntöttem volna mégse megyek és nem veszek jegyet. Szóval a jegyem már megvolt, szállást is foglaltam már januárban hiszen le tudtam mondani ha nem megyek. De magát az utat nem mertem elkezdeni intézni egészen májusig. 2018-ban voltam először és utoljára Berlinben, szóval négy éve, majdnem pont négy éve, mert most május 26-án volt a koncert és én előzőleg június 8-án voltam ott GOT7 koncerten. Akkor rossz élménnyel távoztam onnan. Persze nem a koncert miatt, mert az tökéletes volt. Hanem Berlin miatt. Egyedül a szállásom tetszett, azt nagyon jól kifogtam, de azon kívül maga a várost utáltam. Minden olyan logikátlan és koszos volt. Csomószor eltévedtem. A kaja se volt finom azokon a helyeken, ahol ettem. És akkor megfogadtam, hogy ide többet nem jövök vissza. Decemberben meg is néztem a többi helyszínt amik még szóba jöhettek, de aztán rá kellett, hogy jöjjek, hogy Berlin a legolcsóbb lehetőség. Ami még jó lett volna, ott meg kinti helyeken lett volna a koncert azt meg nem szeretem mert ha meleg van az a baj, ha esik az a baj. Szóval maradt Berlin. Azt gondoltam megérdemel egy második esélyt. És most úgy terveztem, hogy turistáskodok is egyet. Utána olvastam miket érdemes megnézni és akkor beosztottam miket nézek meg első alkalommal és miket majd júniusban. Kinéztem az éttermeket is, jobban utána olvasva, hogy ne érjen csalódás. Szóval csak szerveztem és szerveztem és rájöttem, hogy nem lesz elég a pénzem. Hogy túlköltöttem magam, és nem is tudom hogy gondoltam, hogy egyszerre májusban a fizumból ki fogom tudni fizetni a szállást, a repülőjegyeket, Gracie VIP jegyet amit a rendes jegyedhez vehettél meg a koncert előtt, elég pénzt hagyni útiköltségnek, mellette kifizetni a rezsi számlákat, a drága koronavírus tesztet, hogy egyáltalán el tudjak indulni, a drága fodrászomat amit 23 ezer alatt még sosem úsztam meg, kaját venni meg úgy általában véve megélni a következő fizuig. Mert mikor bejött a koronavírus és fél évre bezártunk, az összes félretett pénzemet feléltem és mostmár hónapról hónapra élek, nem tudok félre rakni. Szóval mikor végre már nem a lezárások miatt aggódtam, májusban jött a következő sokk, hogy mégis hogyan fogom tudni kifizetni mindezt. Ráadásul duplán, hiszen rá két hétre volt a másik koncert. Akárhogyis rakosgattam a pénzt, tudtam, hogy nem fog menni és annyira kivoltam emiatt, hogy végül anyám és nővérem segítettek ki pedig gyűlölök kölcsön kérni. Míg nem dolgoztam a vírus alatt, inkább lemondtam mindenről és csak a kaját, rezsit meg az állatok kajáit fizettem, semmi szórakozás, semmi ruha, semmi elmászkálás bárhova is, semmi extrázás, csak ne kelljen kölcsön kérni. De most muszáj voltam. Szóval ilyen stresszben indultam neki. Majd aztán az utazás csak fokozta azt. Ugyanis a repülőm 3 órás késéssel indult el. Majd ráadásul a berlini repülőtéren totál el is tévedtem mert nem is járt olyan jármű amit az útvonaltervező jelzett. Nem elég, hogy ki voltam a késés miatt és mert már a szállás is zaklatott, hogy hol vagyok mert kifutok a bejelentkezési időből, még azt se tudtam hogy fogok elkerülni a repülőtérről. Ott keringtem, a sírógörcs kerülgetett, majd mély levegőt vettem, hogy tiszta fejjel átgondoljam a dolgot majd felszálltam arra a buszra, amire a legtöbb ember. Fogalmam sem volt hova visz, de aztán egy forgalmasabb helyen leszálltam róla és onnan néztem meg a szállásom merre van és végül így találtam oda. Csakhogy a szállásra már nem lehetett bejelentkezni. De mivel folyamatosan kapcsolatban voltam velük így leadták nekem a kulcsot a sarkon lévő éjjel-nappali boltba. De így semmi infót nem kaptam. A kaput se tudtam kinyitni, kénytelen voltam este becsöngetni. Egy öreg néni jött ki és egy szót sem értett angolul én meg nem értettem az ő németét szóval nem voltam előrébb. Annyit tudtam, hogy ő lehet házi néni. Az a szálloda elég lepukkant volt, nem úgy nézett ki mint a képeken. A szobám nem volt rossz, de ennyi pénzt nem ért meg. Ráadásul nem tudtam a wifi kódot se, sehol sem volt feltüntetve és nem volt senki akitől megkérdezhettem volna. És továbbra sem tudtam hogy nyílik a kapu. Pedig baromi éhes voltam már, el akartam menni enni. Ott már olyan fáradt és nyűgös voltam az egész naptól, hogy el is szakadt a cérna és csak sírtam, hogy megint így kezdődik a berlini utam, totális káosz. Aztán végre válaszolt a szállás és végre megtudtam hogy nyílik a kapu így elindulhattam de már este 9 volt. Ennyit a korán lefekvésről. Elmentem abba a vegán pizzériába amit aznapra terveztem be, csakhogy senki nem mondta, hogy oda csak asztalfoglalással lehet bejutni. Nem akartam elhinni és persze a közelben semmi más vegán hely nem volt. Így bementem az aldiba, vettem vacsinak valót és visszamentem a szállásra. Másnap nagyon reméltem, hogy jobb napom lesz, hiszen aznap volt a koncert. Ki is mentem a helyszínre reggel 9 körül, de akkor még 5 ember volt csak. Mivel VIP jegyem volt, tudtam, hogy így is úgyis elől leszek, így nem akartam egész nap ott ülni. Ezért gondoltam addig elmegyek a veganzba majd kajálni, fagyizni és utána visszamegyek a helyszínre. Hát, hogy nehogy jobban induljon a nap, mint kiderült ünnepnap volt Németországban. Semmi bolt nem volt nyitva az égvilágon. Egy üveg vizet nem tudtam sehol venni nem még a vegan boltba körülnézni. És még az étterem sem volt nyitva amit kinéztem, ami nagyon fura volt számomra, szóval fogtam, visszamentem a hotelba, megettem a vacsiról maradt hideg kaját, elkészültem ahogy a koncertre akartam menni és elindultam a helyszínre. Már jóval többen voltak, de még nem álltam be a sorba, mert a helyszíntől 10 percre volt egy fagyizó. Abban a vegan fagyizóban (Tribeca Icecream) már 2018-ban is voltam és azóta emlegetem. Ott ettem a legfinomabb fagyit egész életemben. Így nem volt kérdés, hogy visszamegyek ha már újra Berlinbe utazok. Szóval megvettem fagyimat, visszaindultam a koncerthelyszínre, megkaptam a sorszámomat és vártam. Azt hiszem valahogy délután 1 körül értem oda. És 5-kor volt kapunyitás. Szóval addig ott ültem és nézelődtem, telefonoztam. De olyan furán éreztem magam, olyan fura volt a közönség. Senkivel nem éreztem úgy, hogy tudnék vele kommunikálni. 37-es volt a sorszámom a VIP jegyesek között. Itt kicsit aggódtam, hogy ebből már csak 3-4. sor lesz és bántam, hogy nem jöttem ide hamarabb a sorszámért és utána mentem volna el, de már nem tudtam mit tenni. Aztán olyan hülyén állították be a sorokat, hogy attól tartottam, még hátrébb fogok kerülni a tolakodások miatt. De nem, végül második sorba kerültem, csak mint Sody koncertjén és teljesen megfelelt. A VIP jegybe tartozott, hogy korábban bemehettünk, kaptunk volna VIP nyakbaakasztót meg posztert, is de ez valahogy kimaradt, máig nem értem miért nem kaptuk meg. És nekünk VIP jegyeseknek volt egy mini koncert és kérdezz-felelek. Egy órás lett volna, de valamiért fél órát csúszott a kezdés szóval valahogy 40 perc volt csak kb. De az a 40 perc felejthetetlen élmény volt. Én ugyan nem mertem kérdezni tőle, de így is olyan közeli volt az egész. Annyira bensőséges. Annyira hétköznapi meg barátságos volt, mintha osztálytalálkozón lettünk volna inkább. Ráadásul az előttem lévő lány kért tőle közös képet és Gracie szó nélkül teljesítette, így lett vele közös képünk is mert úgy csinálták a képet, hogy még vele együtt úgy 6-an rajta legyünk. Szóval kipipálhattam itt is a közös képet. A mellettem álló lány át is küldte nekem is. Majd mikor vége lett ennek a hangpróbás mini koncertnek, beengedték a többi embert is és kis várakozás után kezdett az előfellépő aki az egyik legunalmasabb énekesnő volt, akit valaha hallottam. Úgy nézett ki, mint egy irodalom tanár és egy szál gitárral, teljesen dallam nélküli dalokat játszott és minden dal teljesen ugyanolyan volt. Azt hittem sosem fog letelni az a fél óra, borzalmas volt. De aztán végre jött Gracie. Hiába láttam őt majdnem egy órán át a kérdezz-felelek alatt, mikor az intro után fellépett a színpadra már énekesként, az egy leírhatatlan élmény volt. Majd ki ugrott a szívem ahogy elindította azt az estét. A közönség meg minden dalát végig üvöltötte, a Camden alatt pedig, ami a személyes kedvencem, mindenki sírt. Nem tudom egyszerűen szavakba foglalni azt a koncertet, annyira elképesztő és szívbemarkoló volt. Tettem fel egy csomó videót is róla. Mindenhol ha a videókra kattintasz, akkor a lejátszási listáimat fogja bedobni.

Koncert után mikor kimentem az épületből, tudtam, hogy mint minden külföldi után, most is szeretném megvárni, amíg elmennek. Szóval ott álltam még egy kisebb csapattal és csak vártunk és vártunk.. Elkezdett szakadni az eső. Az volt a szerencsém, hogy volt nálam esernyő, mondjuk így utólag belegondolva nem tudom hogyhogy nem vették el, merthát azt nem szabad bevinni. 😐 Mivel már éjfél is elmúlt és már ömlött az eső, a kis csapatból már csak 6-an lettünk. Azzal a hatos csapattal mind az én esernyőm alatt álltunk. Velük már tudtam beszélgetni, nevetgéltünk, szenvedtünk, szarrá fagytunk, izgatottan figyeltük, akármikor nyílt az ajtó. De sosem Gracie jött ki. Kijött viszont pár staff tag akik hol azt mondták, hogy nem sokára jönnek, hol inni meg banánt hoztak ki nekünk. Ami kicsit vicces volt, ugyanakkor tök kedves gesztus is. Éjjel kettő volt de Gracie sehol sem volt. Már 4 órája vártuk. Nem is értettem miért nem indultunk el. Mindig csak mondtuk, hogy najó még 10 percet maradunk, aztán még 10 percet. Dehát már rég haza kellett volna menni. Addig húztuk az időt míg aztán én le is késtem az utolsó szállásomra hazavivő villamost. Abban a percben már nagyon szidtam magam. Mert nem elég, hogy Gracie sem jött ki és feleslegesen maradtam addig, lekéstem az utolsó járatomat, csurom vizes voltam, nagyon fáztam is és még a fanok se tudtak segíteni hogy jutok vissza, hiába voltak berliniek. Megmutatták honnan mennek az éjszakai buszok, dehát egyik se vitt el addig ameddig nekem kellett volna menni. Az útvonalterv meg megint össze vissza írt. Felszálltam valamire, de olyan megállót jelzett ahol a busz meg se állt. Totál kivoltam, éjszaka közepén, szarrá ázva egy tök idegen helyen. Végül nagy nehezen. több járattal sikerült kilogikáznom hogy jutok a szállásom környékére, ami amúgy normál esetben, villamossal 20 percre volt a koncerthelyszíntől, hiszen direkt közel foglaltam hozzá. Mikor felszálltam egy éjszakai buszra, ami elvileg végre már a szállásom felé vitt volna, az útvonalterv megint átbaszott. Mert felszállás előtt azt jelezte 7 perc gyalog, de aztán ebből valahogy 19 lett. Így ugrált folyton a megállóknál is. Totál káosz volt. Leszálltam a buszról és egy totál sötét elhagyatott utcában rakott ki. Ott voltam valahogy éjjel 3kor és halálra voltam riadva. Arra gondoltam, hogy pontosan így kezdődnek a horror filmek. Alapból is félek a sötétben, de így, egy totál kihalt ismeretlen helyen, ráadásul ömlött az eső és fújt szél, alig láttam valamit. Az esernyőt se tudtam használni a szél miatt. Elindultam az útvonaltervező szerint, de olyan utcákba vitt be hogy komolyan nem hittem, hogy élve haza fogok jutni. Egy autó se ment el az úton, aminek nem tudtam eldönteni, hogy örülök-e vagy sem. Mert jó lett volna tudni, hogy járnak arra autók, ugyanakkor félelmetes lett volna, mert tuti tartottam volna, hogy egyik autóba berángatnak. Ahogy mentem, egyszer csak egy temető elé értem. Mondom ilyen már tényleg csak a filmekben van. Annyira beparáztam, hogy elkezdtem sprintelni, futottam, nyakig sáros voltam már, alig kaptam levegőt, az a 19 perc örökkévalóságnak tűnt. Mintha nem is haladtam volna előre, ugyanolyan volt az összes utca. Aztán végre a távolban kiszúrtam a fényeket, akkor még jobban futottam, és meg sem nyugodtam amíg végre elértem a hotelig. De csomó rossz arcú ült az utcán, szóval kapkodtam a kulccsal, és siettem fel a szobába. Csavarni lehetett belőlem a vizet. Elmúlt 4 óra és nekem reggel 11ig ki kellett jelentkeznem. Azt sem tudtam mikor kerülök ágyba, hogy fogok összepakolni meg hogy fognak megszáradni a ruháim. Az ablakot is nyitva hagytam délelőtt, jégverem lett a szobában. Nem akartam addig elaludni, amíg nem posztolok a koncertről vidiket meg képeket, szóval hiába voltam tök álmos, már világos volt mire elmentem aludni. 2 órát aludtam, összepakoltam, összeszedtem magam és hiába voltam dög fáradt, fogtam a bőröndömet és turistáskodni indultam. Mivel első nap a csúszás miatt semmire sem volt időm, utolsó nap bepótoltam. Aznap éjszakai flixbusszal jöttem csak haza, szóval volt időm bőven. Repülőjárat csak reggel 8kor lett volna, ezért döntöttem a busz mellett. És reménykedtem, hogy mostmár nem lesz semmi gond. Mert első nap ott volt a repülőgép késés meg a szállás probléma, másnap a váratlan ünnepnap és a hazajutási káosz. De persze ez a nap se ment simán. Épp az óváros felé tartottam mikor megpillantottam egy gyönyörű rózsakertet vagy inkább parkot. Teli volt turistákkal és úgy döntöttem ott fogom megenni a szendvicsemet. Leültem egy padra, még nem is ittam vagy ettem, de köhögni kezdtem, majd úgy éreztem, mintha elfogyna minden levegőm. Kapkodtam a levegő után, hiába ittam, teljesen száraz volt a torkom, teljesen pánikba estem és a többi ember is engem nézett. Azt hittem ott fogok megfulladni, sosem éreztem még ilyet. Tudtam, hogy valami itt nem stimmel és jött egy gondolat, hogy azonnal húzzak el onnan. Nagy nehezen kibotorkáltam abból a parkból és ahogy távolodtam, kezdtem újra levegőt kapni. Fogalmam sincs mi volt az. Lehet az a több száz rózsa okozta a fulladást, mert tény hogy nagyon tömény illatuk volt. Vagy valamelyik fa, amiről nem tudtam eddig, hogy allergiás vagyok rá, tényleg nem tudom. Írtam anyunak, hogy elmeséljem, de ő sem értette mi történhetett. Végül attól a parktól messze leültem egy padra, hogy megnyugodjak és ott ettem meg a reggelimet. Végül pedig nekiindultam. Az óváros gyönyörű volt, minden idegen országban az óváros a kedvencem. Imádom azokat a színes házakat és a macskakövet (az utóbbi mondjuk a bőröndömnek már kevésbé tetszett). Az időjárás nagyon szeszélyes volt, egyik percben dög meleg és tűz a nap, aztán utána ömlik az eső, majd megint süt a nap, de ez nem zavart. Elmentem kajálni is végre étterembe, akkor jutott csak eszembe, hogy a három napban végig csak 2 szendvicsen és 2 gombóc fagyin éltem. A kaja isteni volt, biztos, hogy visszamegyek ide. Bár igaz alapból is ismertem a helyet, mert Bécsben is ebben az étteremláncban kajáltam (Swing Kitchen). Azt hittem majd még csomó időm marad, de majdhogynem utolsó pillanatban értem oda. Mert az a szokás a munkatársaimmal meg itthon is, hogy ha valaki megy valahova, mindegy külföld, vagy belföld, de veszünk egymásnak hűtőmágnest. Nyilván amíg várost néztem ezer helyen jártam, ahol vehettem volna, de az Óvároson kívül sehol sem láttam olyat, amit tetszett, de ott meg 3x annyi volt, mint máshol. Végül addig húztam az időt hogy ott ahol kajáltam, már sehol se volt a környéken souvenir bolt. Nem akartam elhinni. Már a buszpályaudvarra kellett volna indulnom, de én még mindig souvenir bolt után kutattam. Végül ott ahol át kellett szállnom a metróra, az utolsó pillanatban találtam egyet és vettem, de rohadtul késésben voltam. És még mosdóba is el kellett mennem a pályaudvaron, mert az mégiscsak kulturáltabb, mint a buszon. Aztán persze a folytatás sem volt zökkenőmentes. Eddig akárhányszor utaztam Flixbusszal, mindig csomó szabad hely volt. Én meg jól fel is pakoltam. Vettem egy tucatnyi csokit, magunknak nővéremmel egy csomó vegan dolgot a veganzban, plusz vettem vegan fankot a Brammibal’s Donuts-ban, hiszen nálunk nem lehet vegan fánkot kapni, főleg nem ilyen extra ízeket. Szóval teli volt a mellettem lévő ülés. De csak szálltak és szálltak fel az emberek. Végül az ölembe kellett vegyek mindent ami fizikai képtelenség volt. De nem rakhattam a földre se mert a sofőr nyomatta a fűtést, fogalmam sincs miért. Annyira idegbeteg voltam, hogy 15ezer ftot költöttem erre a sok édességre és most mind szarrá olvad. Az az út örökkévalóságnak tűnt. Kényelmetlen volt, hogy a kezemben volt a nagy fánkos doboz meg a táskám. Közben másik kezemmel a föld felé tartottam lefelé a zacskó édességet. Nem tudtam mozdulni, egy órát se aludtam hazafelé és szétbaszott az ideg. Nem tudom mikor voltam utoljára ennyire mérges. Mikor reggel hazaértem, mármint már haza haza, és kipakoltam, láttam, hogy tényleg minden szarrá olvadt. Nem akartam elhinni, hogy a koncertet leszámítva minden annyira elcseszett volt ebben a három napban és csak még jobban utáltam Berlint.

A következő koncert My Chemical Romance koncertje volt, június 7-én, a Budapest Parkban. Ide már nem egyedül, hanem nővéremmel mentem. Együtt voltunk nagy MCR fanok még mikor általános iskolás voltam. Emlékszem miénk voltak a MCR-es csoportok Myvipen is.. tök sok barátot szereztünk általuk és képesek voltunk fizetni is havonta, hogy fent maradjanak ezek a csoportok. Nagyon vicces. Rengeteg-rengeteg emlék fűz ehhez a csapathoz. Mikor feloszlottak, egy világ dőlt össze bennem. De most végre láthattam őket és újra átéltem a gyerekkoromat. Kicsit fura volt áthangolódni, sajnáltam, hogy ennyire egymás hegyén hátán voltak a koncertjeim, mert egytől egyig mind olyan sokat jelentett, de nem tudtam sokáig az adott koncert buborékában lenni, mert már jött is az újabb élmény. Ettől függetlenül egy álmom vált valóra, hogy láttam ezt a 4 srácot élőben. Már kora délután kimentünk, mert láttuk twitteren, hogy a külföldiek már korán reggel elkezdtek sorszámot osztani és ha már majdnem 20 évet vártunk, hogy lássuk őket, elől akartunk állni. 80-as lett a sorszámom ami egy ilyen nagy helyszínen nagyon jónak tűnt. Csak hogy mikor felálltunk a beengedéshez, az egész sor szét ment. Mindenki betolakodott. Ettől függetlenül mégis úgy 4-5. sorba kerültünk, ami nem volt rossz. Csakhát iszonyat meleg volt, és hatalmas tömeg. Pillanatok alatt teli lett a hely és semmi levegő nem volt, sokan meg még cigiztek is a tömegben, ezt tuti betiltanám. 😑 Szóval kezdtünk mind a ketten rosszul lenni nővéremmel, muszáj volt kiállnunk a sorból. De nem is volt baj, mert oldalról sokkal jobban láttam mindent. De nővérem az ájulás szélén volt, így ő teljesen hátra ment, hogy ne legyen tömeg körülötte. Ez nagyon belerondított a koncertbe. Habár én ott maradtam oldalt és mindent szépen láttam és kitombolhattam magam, nővérem annyira hátra került, hogy onnan már nem is látott semmit. Sajnáltam, hogy ez lett a vége, holott annyit vártunk már rá. Ezt leszámítva viszont tényleg egy álom volt maga a koncert. Voltak a kedvenc dalaim is, ezeket élőben hallani, Gerarddal élőben üvölteni a dalokat, leírhatatlan és örök élmény. Nagyon remélem, hogy lesz még alkalmam látni őket.

Aztán eljött a június 11. Most fordítva volt, busszal mentem ki és repülővel jöttem. Olivia Rodrigo koncertje 13-án volt, így 11-én indultam el az éjszakai busszal. Meglepő módon, hiába volt annyira elcseszett az előző út, mégis nyugodtan indultam neki, mert már tudtam mire számítsak, már volt egy rutin a múltkori után. Ehhez képest az odafelé út teljesen zökkenőmentes volt. 12-e vasárnapra esett és Berlinben a boltok vasárnap zárva vannak, szóval bár vittem magammal kicsivel több kaját, azért mégiscsak jó lett volna ha nyitva vannak. Délbe foglalhattam csak el a szállást szóval gondoltam addig körbenézek ott a buszpályaudvaron, mert most nem a végállomáson szálltam le mint szoktam és azon a környéken még nem voltam. És legnagyobb meglepetésemre nyitva volt egy nagy bolt. Ráadásul telis-tele volt vegan termékekkel. Azt se tudtam mit vegyek, mit próbáljak ki. Azt kívántam bárcsak lenne hűtőm a hotel szobában, és akkor tök sok mindent tudnék venni. De itt nem volt feltüntetve, hogy van és nem mertem megkockáztatni. Vásárlás után neki is indultam a szállásnak és ledöbbentem milyen barátságos környezetben volt. Ráadásul a recepcióhoz sem kellett bemenni, üzenetben küldtek egy kódot egy széfautomatához, ami kiadta a kulcsomat. Meg leírtak még pár tudnivalót az üzenetben. Tetszett ez a módszer. Aztán ahogy benyitottam a szobámba, nem akartam hinni a szememnek. Én egy sima egy ágyas szobát foglaltam saját fürdőszobával, ehhez képest egy kész apartmant kaptam. Nagy felszerelt konyhával, hatalmas fürdőszobával, francia ággyal, hatalmas síkképernyős tévével, teli szekrényekkel. Volt hűtő is, kávéfőző, még kávét is hagytak ott meg csomó ehető dolgot raktak ki nekem. És majdnem fele annyi volt, mint ahol májusban szálltam meg. Szóval most kapok az alkalmon és reklámozom nektek ezt a szállást, mert 10-ből 20 pontos volt. Szállás után elindultam, hogy megkeressem a koncerthelyszínt, ami 3 megállóra volt. Kora délután volt, de láttam, hogy voltak akik már akkor sátrat vertek a helyszín előtt. Tudtam, hogy ez kemény menet lesz. Egy ideig ott álldogáltam, vártam, hogy a téren a sok kivetítőn Olivia koncertje is megjelenjen, hogy le tudjam fotózni. Majd lesétáltam a partra és akkor döbbentem rá, hogy ez a part volt GOT7 videóblogjában. Itt ökörködtek meg fotózkodtak. Egy ideig ott ültem, fotóztam a vizet, a hajókat, a kacsákat. Teli volt emberekkel, egy gitáros srác közben zenélgetett. Annyira kikapcsolt az az ott eltöltött egy óra, hogy teljesen feltöltődtem. El sem akartam menni onnan, de még vissza akartam menni a boltba, hogy vegyek másnapra kaját meg még cuccokat, most hogy tudtam van hűtőm. Visszafelé az Alexanderplatzon zenélt egy srác, de már messziről felismertem az ismerős dallamot.. When we were young volt az. Ez az dal, ami az elmúlt 3 év legmeghatározóbb dala volt számomra, amit ha meghallok, rögtön elindulnak a könnyeim. Mert X1-ra, pontosabban Seungyoun-ra emlékeztet, mert ő dolgozta fel ezt.

Ehhez a dalhoz kapcsoltam mindent 2019-ben és azóta is mély érzéseket vált ki belőlem. Nem akartam elhinni, hogy pont akkor játszotta azt az a zenész srác, amikor odaértem. Tweeteltem is róla, itt meghallgatható.
8-kor már ágyban voltam, dehát hiába.. Mivel alvás problémáim vannak, itthon se tudok elaludni éjjel 1 előtt, szóval fetrengtem az ágyban, valamivel azért hamarabb sikerült elaludnom, de éjjel fél 3-kor keltem. 4-re a helyszínen akartam lenni. Nem sminkeltem, mert abban reménykedtem, hogy majd vissza fogok tudni jönni elkészülni, de nem voltam benne biztos, szóval inkább vittem magammal mindent ami a koncertre is kellett. Iszonyat hideg volt. Mikor odaértem kb 15 ember volt előttem, kértem sorszámot, és nem csak hogy kiadták, de fel is kellett írnod a neved. Tetszett ez a rendszer. Az mondjuk kevésbé, hogy csomó üres helyet kihagytak, gondolom barátoknak és ott se voltak. Így kaptam 44-es sorszámot. De hinni akartam benne, hogy nem hiába ülök ott 4 óta, jó helyem lesz. Most másodjára álltam sorba ilyen sokat. Először GOT7-en, de ott 6 körül mentem ki és akkor pont jó hőmérséklet volt, pólóban voltam végig. De most 13 fok volt. És mikor GOT7-re mentem, akkor nem voltam egyedül, mert ott találkoztam egy másik magyar lánnyal, valahogy gyorsan elment az idő, délután 1-kor megkaptuk a sorszámot és mindenki hazamehetett. De most teljesen más volt. Most tudtam, hogy egész nap ott kell legyek, ráadásul ebben a hidegben. Nem tudtam, hogy vissza fogok e tudni menni a szállásra vagy nem így nem mertem magammal vinni semmi olyat, amit nem tudok bevinni. Így nem tudtam vinni se plédet se semmit amire ráülhettem volna, de szerencsére koncert előtt olvastam concert camping tippeket és sokat tanultam belőle. Éppen ezért vittem magammal elsősegély takarót, tudjátok aminek egyik fele ezüst, másik arany. ÉS ÉLETET MENTETT. Fogalmam sincs mit csináltam volna enélkül egész nap a 13 fokban a földön ülve. De ez tényleg melegített. Nem akartam elhinni. Azt sajnálom, hogy nem kettőt vittem, hogy azon is üljek. Egy ponton már annyira kényelmetlen volt ülni, hogy követtem mások példáját és lefeküdtem a földre. Becsavartam magam a takaróba, mint egy hernyó és feküdtem. Vicces látvány lehetett kívülről. Egyébként leszámítva, hogy dideregtem, lilára fagytam, nem ment lassan az idő. És az a csapat aki ott volt, annyira csodálatos volt. Esküszöm a legjobb közönség, akiket valaha láttam. Mindenki annyira kedves és közvetlen volt. Egymást segítettük, foglaltuk egymás helyét, mindenki megosztotta a másikkal hol érdemes reggelit vagy kávét venni. Sorra osztották ki a projekteket is. Örültem, hogy az első 50 emberben voltam, mert olyan jó kis csapat kovácsolódott össze. Volt egy csomó srác is, ők nagyon viccesek voltak. Először azt hittem, hogy ők is a koncertre jöttek, de nem. Teljesen ledöbbentem, hogy ők a barátnőik helyett éjszakáztak itt és vártak egész nap. És a barátnőik csak kapunyitásra jöttek leváltani őket. Nem akartam elhinni, hogy vannak olyan srácok, akik ezt bevállalják a barátnőjükért, ezt a mai napig annyira cukinak találom, ha eszembe jut. Délelőtt 10-ig bírtam aztán, ott már annyira átfagytam, hogy muszáj voltam bemenni valahova melegedni. Szerencsére 5 percre van egy nagy bevásárlóközpont. Oda mentem be mosdóba meg starbucksba meg egy kicsit átmelegedni. Rólam tudni kell, hogy én nem szeretem a meleg kávét, télen se. A főtt kaját se szeretem melegen, csak langyosan. De most olyan szinten át voltam fagyva, hogy forrón rendeltem a kávét. Azzal melegítettem magam kint és iszonyatosan jól esett. Valahogy 1 óra körül aztán megjelent pár staff és közölte, hogy újra fogják kordonozni az egészet. Majd közölték, hogy 4 sorban fogják egyszerre engedni az embereket. Na itt beparáztam. De a mi csodás projekteket is szervező csapatunk ura volt a helyzetnek és ők állították be a sorokat. Értelemszerűen 1 2 3 4 majd mögé 5 6 7 8 és így folytatva. Az első 100-at beállították akik a papíron is voltak. Majd a staff húzott mögénk egy kordont, hogy akkor mi ott leszünk az ajtó előtt, mivel szabadon kell hagyni a járdát, így a 101 embertől kezdődőek már távolabb álltak egy másik kordon mögött. Fura volt, mintha valami extra VIP lettem volna. A bizti őrök is végig velünk poénkodtak meg foglalkoztak. És mi tető alatt is voltunk, ami nagy dolog volt, mert aztán a délután folyamán szakadt az eső. Hatalmas volt a felháborodás a másik kordon mögött. Végig jöttek oda, hogy mi mikorra jöttünk, hogy ennyire elől vagyunk meg miért kell ilyen korán kijönni, miért nem lehet mindenkinek kapunyitásra, hogy mindenkinek legyen esélye. Nem értettem ezt a dolgot. Mindenki hagy döntse el saját maga mennyit ér meg várni a kedvencére. Ha ők erre nem voltak hajlandóak akkor ne magyarázzanak, hogy ők mennyire hátul állnak. 6-kor volt kapunyitás, szóval 3 körül visszaindultam a szállásra, hogy egyek meg elkészüljek. Szerencsére akkor már nem esett az eső és el is került minket egészen másnapig. Visszamentem és reménykedtem, hogy nem maradtam le semmiről, de nem. Nagyon izgatottak voltunk már. De 6 helyett csak fél 7-kor nyitottak kaput. Furcsa volt az egész, mert az első kapun átvizsgálták a táskát, a másodikon csak a jegyet kérték, azt hittem akkor itt már nem lesz újabb kapu és a személyimet csak simán beledobtam a táskába erre amint felértem a lépcsőn, a terem előtt volt egy újabb kapu ahol megnézték a személyit meg lepecsételték a kezedet. Totál kétségbeestem mert nem találtam a személyit sehol. Mondom ezzel fogom elveszíteni a helyemet. De akkora káosz volt ott, hogy fogtam és átfutottam a kapun, kikerülve a staff tagokat és futottam be a színpadhoz. Esélyük nem volt utánam jönni szóval így “lógtam be”. Bal oldal és közép között álltam és a MÁSODIK SORBAN. Nem akartam elhinni. Második sorban vagyok egy ilyen nagy koncerten. Megcsináltam. Megérte szarrá fagyni hajnal 4 óta. Nem lehetett levakarni a mosolyt az arcomról. Jött az előzenekar, közben olvasgattam a tweeteket, hogy a fél csarnokot még be se engedték, akkor a káosz odakint. Nem értettem miért, hiszen mi gyorsan bejutottunk. Nyilván tudom több ezer embert beengedni idő de akkor is. Az előzenekar borzalmas volt, alig vártam, hogy vége legyen. Mikor már Oliviára vártunk, még akkor is sokan írták, hogy még mindig nem jutottak be. Teljesen lesokkolt ez a tény. A várakozás közben nagyon jó dalokat adtak. Végre nem valami unalmas szarokat, hanem olyanokat amiket én is szeretek. Ebben is más volt ez a koncert a többitől. Aztán elindult az intro és én meg elbőgtem magam. Nem gondoltam, hogy ez lesz, de annyira nagy dolog volt, hogy ott állt előttem, ilyen közel. Mind látványban, mint zeneileg, mind hangulatban, ez volt az egyik legeslegjobb koncert, amit átéltem. Olivia lenyűgöző volt, egy igazi idol. És látva mennyire meghatódott mindig mikor önállóan énekeltük a dalait, tudtam, hogy ez neki is épp olyan nagy dolog. Remélem sosem fog megváltozni vagy elszállni ettől a hirtelen jött nagy sikertől. Minden olyan tökéletes volt. Két dolgot leszámítva. Az egyik, hogy az egyik kedvenc dalomat az enough for you-t medley verzióban adta elő a 1 step forward, 3 steps back dallal és így pont a kedvenc Olivia idézetemet nem hallottam élőben belőle, ami így hangzik: “Don’t you think I loved you too much to think I deserve nothing?” De talán majd legközelebb már a full dalt előadja majd.
Ami ennél rosszabb volt pedig az a hátam mögött lévő lökdösődő és visítozó kiscsaj, aki még a videóim egy részét is teljesen tönkretette, mert szinte csak az ő hangját hallani bennük. De nem akarok erre gondolni, mert tényleg minden más tökéletes volt. Az utolsó dalnál jöttek a pillangós confettik is, előző európai koncerteken nem volt így tök csalódott voltam, mert azt hittem nálunk sem lesz, de nálunk volt és annyira örültem neki. Mikor koncert után szedtem fel a sok confettit, hogy tutira minden üzenetből legyen, csak sírtam és sírtam. Mert annyira hihetetlen élmény volt és évek óta először annyira boldognak éreztem magam. Már el is felejtettem milyen érzés ez. És egészen a koncert napjáig nem is esett le, hogy ennyire közel áll a szívemhez ez az énekesnő, ott döbbentem rá a koncerten, mikor folytak a könnyeim.

Koncert után megint csak megpillantottam a turnébuszt, mondom here we go again… És beálltam a kis társaságba. De megfogadtam, hogy annyit nem várok, mint múltkor, mert akkor a hazajutás megint elrontja az egész koncert élményt. De nem kellett sokat várni, Olivia jött és felpattant a buszra, mi pedig el is indultunk. Aznap volt valami nagy focimeccs, így a mellettünk lévő csarnokból is özönlöttek ki az emberek. Egyrészt örültem, hogy most tutira nem kell egyedül hazaindulnom, másrészt reménykedtem, hogy nem lesz gond ezzel a sok drukkerrel. De nem volt. Időben és nyugodtan visszaértem a hotelbe. Az ágyra borítottam a confettiket és olvasni kezdtem őket. Lefotóztam. Bepakoltam másnapra, hiszen 11kor indult a repülőm így legkésőbb 8-kor el kellett indulnom a szállásról mivel nagyon messze volt a repülőtér. Zuhanyzás után befeküdtem az ágyba, hogy felpakoljam a videókat, de azzal a mozdulattal, telefonnal a kezemben el is aludtam. MÉG ÉBRESZTŐT SE ÍRTAM BE. 8 után ébredtem. Azt a kapkodást meg sokkot… De úgy voltam vele, hogy az elmúlt 2 nap annyira tökéletes volt, hogy nem lehet, hogy lekésem a repülőt. Ezzel a pozitívummal és nyugodtsággal indultam el és hagytam ott fájó szívvel ezt a csodálatos hotel szobát. Csak reménykedtem, hogy nem tévedek el repülőtérre menet, de nem tévedtem. Minden olyan simán ment és szerencsére a becsekkolásra is időben odaértem. Repülőn a koncert videóimat néztem és mikor leszálltam és a busszal visszafelé tartottam a Nyugatiba, le sem lehetett törölni a mosolyt az arcomról. Magamra sem ismertem. Akkora hatással volt rám ez a koncert, hogy utána hetekig ezzel álmodtam, MINDEN EGYES ÉJJEL. Minden éjjel Olivia Rodrigo koncerten voltam. Sosem tapasztaltam még ilyet. Hogy hetekig ugyanazt álmodjam, meg soha nem is volt rám ennyire hatással semmi, hogy csak erről álmodjak. Annyira fura volt, de mégis olyan békés.

Az egész folyamatot végül az szakította meg, mikor egyik este a főnököm megkeresett, hogy közölje, bezárunk és megszűnik a munkahelyem, ahol 8 és fél évig dolgoztam. Tudtam, hogy nem mennek jól a dolgok. A vírus miatt mikor fél év után újra nyithattunk, már semmi nem volt a régi. Több, mint a fele vendégkörünk nem szokott vissza. A forgalmunk teljesen meghalt. Voltak jó napok, de az ritka volt. Különböző dolgokat találtunk ki a munkatársaimmal a hely feldobására, de főnök sose tett aztán semmit. Végül pedig eladta valakinek az épületet és velünk már csak a rossz hírt közölte. Vagy egy órán keresztül itt álltam kint vele a ház előtt és alig vártam, hogy elmenjen, mert alig bírtam visszatartani a sírást. Túlságosan sokkoló volt és mégiscsak 8 és fél évről beszélünk. Én voltam ott a kis főnök, én feleltem mindenért, én tanítottam be az embereket, én rendeltem árut, mindenre én ügyeltem. Nem mondom, hogy magát a munkát szerettem, de a munkatársaimmal jól megvoltam és az épület is annyira a szívemhez nőtt. Nem akartam elhinni, hogy ez így ér véget meg hogy ilyen hirtelen kereshetek valami mást. Két hetet adott főnök, hogy mindenkivel közöljük a hírt meg kitaláljuk hogyan tovább. Az utolsó hét péntekjén és szombatján búcsú bulit tartottunk, hiszen ez a hely már több, mint 50 éve létezett, sokan nőttek fel itt, mindenkinek sok emléke fűződött hozzá. Teljesen lesokkolt mindenkit. Eléggé kétségbe voltam esve hogyan tovább. Kerestem a melókat ezerrel, de egyszerűen nem tudtam elképzelni magamat máshol. Az hogy mit csinálnék szívesen, az a kérdés eleve el van vetve, mert azt már elbuktam, mikor vendéglátós suliba kellett mennem, ahelyett, hogy az álmomat valósítottam volna meg. Így beletörődve ebbe, és bár utálva a vendéglátást, nem volt más választásom. Aztán lement az a két hét, megtartottuk együtt az utolsó leltárt, kipakoltuk a cuccainkat és mivel nem találtam semmi mást, a főnök másik helyére mentem át, egy tipikus falusi kocsmába, jött velem az egyik munkatársam is. De tudtam, hogy ott nem maradok, mert az egy hatalmas életszínvonal csökkenés. Az egy lepukkant hely. Voltam ott helyettesíteni az elmúlt években és mindig is utáltam, a tudat, hogy most ott kell dolgozzak, teljesen felemésztett. Az első munkanapomtól kezdve gyűlöltem. Nem tudtam megszokni semmit. Minden annyira más és kényelmetlen, logikátlan volt. És annyira megtörtem, hogy nem voltam hajlandó ugyanolyan szinten teljesíteni, ahogy az alap munkahelyemen tettem. Itt semmivel nem voltam hajlandó többet hozzátenni, mint a többiek. Nem hoztam magammal semmit abból a rendszerből, amit kialakítottam az előző helyen. Hiába volt itt káosz, inkább sodródtam a káosszal, de annyira utáltam ott lenni, hogy csak le akartam tudni valahogy a műszakot és hazamenni. Nem tudom miért írom múlt időben, mert még a mai napig ezt csinálom. De legalább végre már csak 1 hónapig vagyok ott. Már felmondtam, a felmondási időmet töltöm úgymond. Mikor júliusban elkezdtem ott dolgozni, azt mondtam csak 1-2 hétig leszek, de Főnök megkért legalább maradjak hónap végéig, mivel onnan pont elmentek ketten és mi pont kellettünk oda a munkatársammal. Mondtam, hogy okés, de augusztusban lépek. Csak hogy augusztus utolsó hetét szoktam minden évben kivenni szabinak, vagyis pontosabban 2019 óta.. Akkor van X1 debütálási hete és mivel az ilyen évfordulók az egyetlenek, mikor történik valami velünk, One It-ekkel, így mindenképp itthon akarok lenni ezekben a napokban. De ha új helyre megyek, akkor nem vehetek ki szabit.. Szóval döntenem kellett, hogy vagy szabira megyek és kibírok még egy hónapot azon a szörnyű helyen, vagy pedig felmondok, de cseszhetem a szabimat és eddig nem is voltam rendes szabin idén csak a koncertekre vettem ki 1-2 napot. Úgyhogy inkább X1-t választottam és összekaptam magam, hogy kibírjak még egy hónapot ott, de minden egyes alkalommal mikor ott voltam, azt kérdeztem mi a francot keresek én itt és hogy ez a legalja, ennél már nincs lejjebb. De aztán közben bejelentettek még egy koncertet… és foghattam a fejem miatta, mert október első hetében lesz. Elég későn jelentették be. És ha szeptembertől kezdek új helyen, akkor megint csak rögtön ki kéne vennem szabit, ráadásul ki tudja mikor kapnék fizetést, lehet csak az út után, de az baromira nem jó nekem. Szóval végül ezért kell még egy hónapot ráhúznom. 🤦‍♀️ De tényleg az lesz a vége, többet képtelen vagyok ott kibírni. Így sem tudom, hogy fogom túl élni azt az egy hónapot.
Az említett koncert pedig Sasha Sloan lesz.. szintén Berlinben. És nagyon izgatott vagyok már miatta. Visszamenni Berlinbe, ugyanoda foglaltam szállást is, mint legutóbb. De egyelőre nem tudom lesz-e szigorítás vagy sem.. szóval még semmi sem tuti. De nagyon remélem, hogy nem lesz ha már ez miatt kibírok még egy hónapot ott.
A szeptember elég káoszos lesz így, kereshetek valami melót és intézkedhetek az ügyben ha visszahívnak valahova. Aztán tervezgetnem kell a berlini utazást is. Durva egy hónap lesz, csak találjak valami jó munkát, ahol ugyanilyen sok időt el tudok tölteni, mert nem szeretek munkahelyet váltani. Mielőtt ide jöttem arra a helyre ahol 8 és fél évet lehúztam, előtte 5 évig dolgoztam egy másik étteremben, ahol még tanulóként kezdtem. Ha nem lett volna vezetőségváltás, szerintem a mai napig ott dolgoznék még.
És jussak el a koncertre is. Sasha volt az az előadó, aki miatt egyáltalán belekerültem ebbe a közegbe és elkezdtem angol előadókat hallgatni. Mikor elvesztettem X1-t és elegem lett az egész koreai kultúrából azok után ahogy X1-nal bántak, képtelen voltam tovább kpopot is hallgatni. Csakhogy nem volt semmi más, amit hallgattam volna. Hiszen 2012 óta csakis kpopot hallgattam. Aztán egyik nap X1 Yohan azt mondta, hogy a kedvenc dala Sasha Sloan – Dancing with your ghost. Hát rákerestem és ezzel kezdődött minden.

Ez dal teljesen mintha X1-ról szólt volna, megértettem miért az lett a kedvenc dala. Miután beleszerettem ebbe a dalba, rákerestem az énekesnő többi dalára és teljesen magával húzott. Annyira tartalmas és depis dalok voltak, pont a hangulatomhoz passzoló. Szóval hónapokig csak az ő dalait hallgattam, majd kezdtem utána járni vannak-e még hozzá hasonló előadók és így indult el a lavina.
Ha megyek Berlinbe, már azt is tudom milyen helyekre látogassak el ezúttal. Múlt hónapban Seungyoun európai vakáción volt. Minden egyes nap rettegtem mikor posztol innen, Magyarországról. Teljesen görcsben volt a gyomrom a tudattól, hogy itt lehet és én nem találkozok vele. Vele, akiről tudjátok mennyit jelent nekem. Mindennap figyeltem a híreket, mikor és hol látták, figyeltem a bejelentkezéseit, hogy lássam a hátteret, hogy rájöjjek itt van-e vagy másik országban. Nem tudtam kiverni a gondolatot a fejemből, hogy le fogok maradni róla, mert ez az egyetlen alkalom, hogy láthassam az életben. És most ez zaklatónak tűnhet, de nem azt mondom, hogy követtem volna ha tudom is, hogy itt van, mert sosem tennék ilyet. Ez egy privát nyaralás volt. De ő a fő számomra, a tudat, hogy itt járt Pesten és én nem láttam, teljesen felemésztett volna. Ezért inkább azért imádkoztam, hogy kerülje el Magyarországot. De mikor Berlinben járt, aggódtam, hogy mi vagyunk a következő. Aztán teltek a napok és semmi hír nem volt. Reméltem, hogy azért, mert hazament és nem egy újabb országot fedez fel. És szerencsére haza is ment. Nekem pedig nem kellett együtt élnem azzal, hogy lemaradtam róla. Viszont ha már volt Berlinben, el akarok látogatni azokra a helyekre, ahol még nem jártam, de ő igen.
Sasha-ra visszatérve pedig.. Tavaly 4 énekesnő lett a főkedvencem, Olivia, Gracie, Sasha és Sody és idén pedig a 4-ből hárommal már találkoztam és Sasha is úton van. És nem akarom elhinni, hogy ennyire időben fedeztem fel és szerettem meg őket, hogy pont eljutottam a koncertekre. Pont mindenki turnézik és van alkalmam látni őket, nem tudom erre mekkora volt az esély, de máig nem tudom elhinni ezt.

De ne menjünk ennyire előre, nem akarom addig beleélni magam, amíg nem jutok el, szóval inkább folytatom azzal, ahol viszont már ott voltam. Anti Fitness Club Budapest Parkos koncertjén, július 15-én. Nagyon nagy reklámot csináltak neki én pedig már iszonyatosan vártam. De volt egy rossz érzésem a zenekarral kapcsolatban… Mert féltem, hogy nem hogy csak Miki, de Feka sem lesz ott és végül ez a félelmem be is következett. Posztoltam egy plakátot a koncert előtt hetekkel instara, majd Feka válaszolt rá, hogy ő nem lesz ott. Egy világ dőlt össze bennem. Pont ő?! Az alaptag, a kedvenc tagom. Csalódott voltam, aztán írtam a többi AFC-s barátaimnak róla és mindenki le volt törve és dühösek voltunk, amiért nem tudták úgy megoldani, hogy mind ott legyenek. Mert olyan nincs, hogy nem lehet megoldani, inkább arról van szó, hogy nem is akarták megoldani. Ez a mai napig elszomorít. Aztán eljött a koncert napja, újra ott voltunk a Budapest Parkban. De most nem volt semmi rosszullét, semmi, mivel sokkal szellősebb volt a közönség. Örültem, hogy legalább Marek ott volt, meg egy-egy dalban Anti meg Peti is. De jó lett volna a rendes, eredeti felállás. Még Emilt is hiányoltam. Teljesen más hangulata volt az egésznek. A videóimban is látszik, hogy végig csak Tomit és Marekot vettem, rájuk állítottam a fókuszt, mert annyira idegen volt így az egész színpad a beugró zenészekkel. De persze a dalok így visszahozták a régi emlékeket. Meg örültem, hogy találkoztam ott a barátaimmal, akikkel csak AFC-s bulikon szoktunk találkozni. Annyira érdekes ez. Sok-sok év óta ismerjük már egymást, nem beszélünk napi szinten, de ha AFC koncert jön, a barátságunk még mindig olyan erős, mint régen. Ez egy örök kötelék. És külön ki kell emeljem a látványt. Nagyon adtak rá Tomiék. A fények, a tűz, a végén a fekete-fehér szív alakú confettik. Mind szokatlan volt az eddigi egyszerű kis klub koncertek után, de annál nagyobb meglepetés volt. Egy örök élmény és nagyon szeretném újra élni megint.. százszor.

És most, hogy túl vagyok az élménybeszámolókon.. A koncerteken túl is történtek dolgok. Rossz és jó dolgok. Kezdeném a rosszal, még januárból. Még tavaly ősszel döntöttem el, hogy 10 év után megválok a piros hajamtól. Egyszerűen mert zavart a színe, hogy rikít, hogy piros, hogy feltűnő. Hiszen a depresszióm felerősödésével nem akartam már többé kitűnni, nem akartam színeket, mindent feketére cseréltem, ruhatáramat is, a dolgokat a szobámban. Egyszerűen zavart a hajam és meg akartam szabadulni tőle, csakhogy a vörös a legnehezebben eltüntethető szín. Főleg, mert 10 évig ilyen voltam. Mivel a piros színt is mindig otthon festettem magamnak, így most is dobozos festékkel próbálkoztam. Barnát akartam, sötét barnát. Amivel beleolvadok a környezetbe. Szóval vettem egy doboz csoki barna festéket, befestettem és elején fekete lett. Hát mondom nem rossz, majd kifakul, jó lesz ez. Csak aztán a hajmosás után előjöttek a vörös csíkok benne. Na akkor már kevésbé voltam nyugodt. Vettem még egy festéket, de most világos barnát, már majdhogynem szőkét, ezzel azt értem el, hogy totál foltos lett az egész. Úgyhogy tudtam, hogy ez így nem lesz jó, kerestem egy vegan fodrászatot Pesten, elmondtam neki mit szeretnék, ki is választottuk a színt, szőkítő koktéllal le is szívta, majd mehetett rá a barna és izgatottan vártam a végeredményt, de azt hittem elsírom magam mikor megláttam. Rézvörös lett, vagyis inkább rikító narancssárga. Alapból már a festés alatt fura volt, hogy több, mint 1,5 órát hagyta rajta a festéket. Nem értettem miért és aztán nem értettem azt sem ezt hogy hozta össze ezt a színt barna helyett. Látta is rajtam, hogy nem tetszik és akkor ilyet szól, majd legközelebb barnásabbra festjük. Szétcseszett az ideg. És akkor mondtam, hogy nem akarok vágatni, de erősködött, hogy egy kicsit muszáj lenne a végéből. Addig mondta, hogy végül belementem, de nem egy kicsit vágott le. Hátam közepéig ért a hajam, de mire kész lett már el sem értem a kezemmel ha hátranyúltam. És 23 ezer ft-ot kért el minderre. Nagyon mérges voltam, de mit tehettem, nyilván kifizettem. De megfogadtam, hogy ide többet nem megyek. Ügyetlen is volt a csaj, folyton elejtette az ecsetet. Lassú is. Ott ültem 6 órán át. És akkor ez még semmi. Hazajöttem és akkor vettem észre, hogy festékes lett a vadonatúj fekete pillangós pulcsim. Teljesen kiszívta az anyagot. Üvölteni tudtam volna, hogy ennyire elcseszett mindent ez a csaj és átkoztam a napot, mikor eldöntöttem odamegyek. Bárcsak visszacsinálhattam volna. Akárhogy próbáltam kiszedni, sehogysem jött ki. Végül eszembe jutott, hogy lehet textil filccel sikerülne. Vettem egy fekete filcet, mindent úgy csináltam ahogy rá volt írva. Beszíneztem a nagy foltot, belevasaltam, majd kimostam. De látszódott hogy más színű. És persze már nem lehetett kapni ezt a pulcsit. Aztán kimostam még egyszer, hátha és csodával határos módon olyan színűre fakult a filc mint amilyen a pulcsi. Legalább ezt sikerült megmentenem. De a hajamtól rosszul voltam, minél többet láttam, annál jobban utáltam, szóval elmentem és vettem egy újabb sötét barna festéket és rávittem és esküszöm egész jó lett. Barna lett, kicsit arany beütéssel. Csak voltak tincsek amiket viszont valamiért nem fogott be. Ezért kerestem egy másik vegan fodrászatot Pesten és elmeséltem nekik mindent ők pedig csodát műveltek a hajammal. Persze a vörös árnyalat még mindig megjelenik, ha rásüt a nap, de ez idő lesz mire lenő. De legalább már barna és tetszik. És azóta odajárok. Sőt, múlt hónapban rakattam az aljába lilát. Eredetileg Olivia koncertjére akartam a lilát, de nem lett volna rá már se idő se pénzem. De jó így utólag is.

Aztán a másik rossz, 11 nappal ezelőtt elvesztettem James-t, az én gyönyörű fekete 6 éves cicámat. Pont most ünnepeltük a 6. szülinapját. Egyszerűen nem tudom feldolgozni még mindig, hogy nincs itt. Annyira ártatlan és kedves cica volt. Folyton eszembe jut, ahogy meglátom a helyeket, ahol feküdni szokott. Beugrik az a különleges nyávogása, ami kitűnt a többi cicám közül. Ha esik, eszembe jut mennyire utálta az esőt és mennyire félt a dörgéstől. Szilveszterkor pedig mikor tűzijátékoztak, mindig anyám tv szekrénye mögé mászott be, annyira rettegett. Ő volt az én kis imádott szobacicám és annyira fáj, hogy már nincs itt. Azóta is csak arra gondolok, hogy bárcsak visszaforgathatnám az időt. De nem lehet. Remélem, ahová került, már nem kell félnie többé semmitől és valaki a gondját viseli, ahogy én tettem. 😞🖤

A koncerteken kívül voltam belföldön is itt-ott kirándulni, utazgatni, nővéremmel. Voltunk arborétumokban, meg erdei túrákon. Elutaztunk Egerbe is, főleg a Central Perk Eger miatt, ami a Jóbarátokból ismert kávézó másolata. Gyerekkorunk óta a Jóbarátok a kedvenc sorozatunk és a mai napig mindennap nézzük, hiába fújjuk az egészet oda-vissza, megunhatatlan és ugyanúgy nevetünk a poénokon, mint évekkel ezelőtt. Szóval nem volt kérdés, hogy ha már idén megnyitott ez a kávézó, ott a helyünk. És annyira jól megcsinálták, minden egyes zúg a Jóbarátokról szólt. Mi pedig jó sok időt töltöttünk el ott. Októbertől pedig, ahogy beköszönt végre a gyönyörű ősz, újabb túrákat tervezünk.

És van még egy valami változás.. Sokszor írtam az elmúlt 2 évben, hogy mivel az X1 tagok önző kiadói oszlatták fel a csapatot, így én nem vagyok hajlandó támogatni és hallgatni őket, amíg azoknál a kiadóknál vannak. Az új csapataikat alapból sem, de akik szólóznak, őket sem. És ezzel a legtöbb X1 fan így van. De aztán ez megtört, mikor Wooseok annyira támogatott minket X1 feloszlása után is és neki ment a saját kiadójának is, szóval Wooseok zenéivel kivételt tettem. Majd jött Seungwoo, a mi leaderünk, aki a második albumát nekünk címezte, így nyilvánvaló volt, hogy meghallgatom, hiába utálom az ő kiadóját a legjobban a 9 kiadó közül. Így csakis őket hallgattam a tavalyi év folyamán az X1 tagok közül, hiába volt másnak is szóló albuma. De baromi fájdalmas volt nem hallani őket többé, főleg Seungyount, aki a mindenem volt. Csakhogy nála nem csak a kiadó volt a probléma, hanem a tény, hogy elárult minket. Attól a naptól kezdve a fél fandom örökké elhagyott minket, aki maradt annak a fele pedig csak tőle távolodott el. Ezért teljesen elvágtam tőle magam. Egyedül instán követtem, mert nem voltam képes rámenni a kikövetésre, de semmi más, hiába tudtam, hogy imádnám a dalait, hiszen az X1 előtti dalai is pont az én stílusom voltak. Aztán idén, március közepén minden megváltozott. Mikor megjelent Wooseok új albuma, volt az albumon egy dal, ami teljesen elvarázsolt. Wooseok dalai nem igazán az én stílusom, túl pörgős meg vidám dalok, de ez a dal, Ghostin’ annyira más volt, mintha nem is az ő dala lett volna.

Megállás nélkül ezt hallgattam, majd mikor kiposztoltam insta storyba, a már említett szingapúri X1 fan barátnőm válaszolt a sztorimra, hogy akkor a Waiting is tetszene. De nem értettem mire gondol. Majd közölte, hogy ez a címe Seungyoun klipes dalának a legutóbbi albumáról. És hogy sokak szerint a két dal teljesen ugyanolyan és támadni is kezdték miatta Wooseokot. Cseszte az agyamat a dolog, nagyon. Annyira, hogy olvasni kezdtem a tweeteket, sok zenei producer is kifejtette a véleményét, hogy szerintük miben hasonlít és miben nem. Idegesített a tudat, hogy két X1 tagot ezzel fognak összeugrasztani, mert a fanok szerint egyik lopott a másiktól, de szerencsére ők nem foglalkoztak vele. Viszont sajnos engem nem hagyott nyugodni.. Tényleg annyira hasonló lenne?.. ezért tetszik annyira a Ghostin’, mert az nem Wooseok stílusa, hanem Youné?… Folyton ezen járt az agyam, napokig, hetekig. Míg végül egy gyengébb pillanatomban, mikor már órák óta egyedül voltam a munkahelyemen, megtörtem és elindítottam a Waiting-et Spotify-on. Azért ott, nem youtubeon mert látni nem akartam az arcát, épp elég volt a hangját hallani, mikor már 2 éve nem hallottam azt. Ahogy elindult a dal, a szívem majd kiugrott a helyéről meg remegtem is, majd már folytak a könnyeim is. Nem is értettem mi történik. Okés, hogy baromira hiányzott és hogy az egyik legfájdalmasabb döntésem volt, hogy kizártam az életemből, de akkor sem gondoltam, hogy ilyen reakciót fog kiváltani belőlem. Tulajdonképpen annyira elragadtak az érzések, hogy a dalra nem is emlékeztem, miután véget ért, nem is figyeltem magára a dalra, csak a hangjára. Szóval nem voltam előrébb, hogy tényleg hasonlít-e. Ezért meghallgattam újból és rájöttem, hogy tényleg hasonló, főleg a hangulata meg az alap. De ettől függetlenül és nem mondanám, hogy ez a két dal ugyanaz lenne.

Majd végül nem tudtam itt leállni, mert ha már egy dalt meghallgattam, meg kellett hallgatnom egy másikat is. Nem emlékszem melyik dal volt, csak arra, hogy csalódtam benne. Rögtön feltűnt, hogy bár a Waiting nagyon jó és olyan stílusú, mint a régi dalai, a többi 2-3 dal tök más, inkább populáris, mint elvont. Írtam a szingapúri barátnőmnek, elmeséltem neki, hogy meghallgattam, addig nyúzott vele. Az elmúlt 2 évben ő amúgy folyton bombázott a videóival meg dalaival, mert ő is Youn fan, csak ő továbbra is követte, de én mindig tereltem a témát róla és sosem hallgattam/néztem meg semmit, amit róla küldött. Egészen mostanáig. Mondtam, hogy ajánljon dalokat, mondtam melyik nem tetszett és mivel ismer, mondta melyikeket hallgassam meg inkább és szerencsére találtam még olyan dalokat, amilyenek a régi dalai is voltak. De akkor is fura volt, hogy minden albuma tök más stílusú volt. Nem értettem és a mai napig nem értem, hogy miért csinálja ezt egy olyan valaki, akinek annyira kiforrott egyénisége van. Nem hiszem, hogy olyan rajongókra lenne szüksége, akik a cuki pörgős pink dalokat szeretnék, aki valójában nem ő. Két ilyen albuma is van, ezeket egyszer voltam csak képes meghallgatni, mert borzalmasak és mintha valaki tök más lenne. De vannak tényleg jó dalai, némelyik túlságosan tökéletes is. És sajnos onnantól kezdve, hogy elkezdtem hallgatni őket, többé nem tudtam leállni. 2 év után újra meghallgattam a régi dalait is, a coverjeit, amiket annyira szerettem és amikre éjjelente elaludtam 2019-ben. Sorra jöttek elő az emlékeim. És az új dalait is megállás nélkül hallgattam. Olyannyira, hogy ha megnézem a Spotify statisztikámat, ő idén a leghallgatottabb előadóm. Tudtam, hogy ez lesz. Hogy ha egyszer megtörök, nem fogok tudni lekattanni róla. De továbbra sem követem őt sehol. Az európai dolog kivétel volt, de azon kívül semmit nem követek vele kapcsolatban. A dalok klipjeit sem néztem meg soha, csakis Spotifyon hallgatom őt és ennyi. A Waiting-en kívül a Chaser lett a kedvenc dalom tőle, annyira ő ez a dal, ez a retro vonal tökéletesen passzol hozzá.

Végezetül két dallal búcsúznék. Tavaly szinte csak énekesnőket hallgattam, egy-két dalt leszámítva, de nem volt olyan énekes, akiktől több dalt hallgattam volna vagy akiket jobban megismertem volna, csak egy-egy daluk tetszett tőlük. De idén ez megváltozott, mert már két srác is van akiknek oda vagyok az albumaikért.
Egyikük Conan Gray. Őt már ismertem korábban is, többször is belefutottam a dalaiba, de egyik dala sem ragadott meg igazán. Egészen az új Yours daláig. Mikor először meghallottam ezt a dalt, a hideg is kirázott, annyira átéltem. Annyira fájdalmasan gyönyörű. Csak azt az egy dalt hallgattam újra és újra és újra, napokon át. És tudtam, ez lesz az év dala számomra.

Aztán megjelent a teljes albuma és a többi dal is tökéletes lett. Így végre volt egy újabb album, amit széthallgathattam. A Yours után a Movies és a The Exit a főkedvenceim. Az utóbbi dalból szedtem a blog címének idézetét is. Így szól a teljes:

Feels like we had matching wounds
But mine’s still black and bruised
And yours is perfectly fine

És ez a három sor hűen tükrözi, amin keresztül mentem az elmúlt 2 évben, úgyhogy jelenleg ez a kedvenc idézetem.

A másik énekes pedig Joshua Bassett. Nemrég előfizettem a Disney+-ra, mert bár láttam már Olivia dokumentum filmjét neten, látni akartam Disney-n is, csak akkor még nem tudtam, hogy hiába fizetek elő, ez a film a mi országunkban nem megtekinthető. De ha már előfizettem, gondoltam megnézem a High School Musical the Musical the Series-t. Ahol felfedezték Oliviát, mert látni akartam azt az oldalát is meg azt gondoltam, hogy ezt már amúgy is illő lett volna megnéznem. És ott a főszereplő srác, Joshua. Az első pillanattól kezdve elragadott a karaktere és a hangja, nem csak az ének, de a beszédhangja. Szóval utánanéztem és akkor döbbentem rá mennyi dala van és én még soha az életben nem hallottam róla. Úgyhogy meghallgattam őket és azóta is rá vagyok kattanva. Only a Matter of Time az abszolút favorit.

És a Set Me Free ami meg eléggé szívbemarkoló. Örülök, hogy rátaláltam… De annak már kevésbé, hogy kiderült jövő év elején turnézni fog Európában és mi van ha túlságosan megkedvelem és menni akarok majd… Sosem fogom tudni összeszedni magam pénzügyileg, ha folyton koncertekre utazok el. *sigh*