Don’t forget that i’m here for you

És újabb két hónap eltelt megint, mióta itt voltam. Hihetetlen hogy repül az idő.. a semmivel.
A július tényleg nehéz volt, pont ahogy tartottam tőle. Ekkorra ugyanis már minden tag bejelentette az új csapattal való debütálását vagy pedig a szóló debütálását. Nehéz volt egyre több tagnak elengedni a kezét. Nehéz volt teljesen lemondani Seungyounról, bár a csalódásom benne azért rásegített. Főleg, hogy újabb és újabb csalódást okozott. Féltem, hogy az új albuma túlságosan tetszeni fog, hiszen a régi dalait szét hallgattam. A régi dalaihoz képest a mostaniak nem olyan jók, túl populáris, a régi dalokban meg pont az egyediséget szerettem. De azért volt egy két dal ami tetszett, de megvontam magamtól a hallgatását.
Mint mondtam legutóbb, kikapcsoltam az értesítést a tagokról, és bár előtte azért nézegettem meg róluk dolgokat, júliustól már egyáltalán nem. Akármennyire is hiányoztak, de mi értelme, ha úgyis el kell engednem őket. Így aztán ahogy teltek a hetek, eljutottam arra a szintre, hogy ha mégis megnéztem valamit róluk mert pl megemlítették X1-t, szinte idegen volt rájuk nézni, mert nem láttam és nem hallottam őket hetek óta. Mindig csak újra és újra az X1-os videókat néztem meg róluk, de újakat külön-külön sosem.
De az, hogy továbblépjek, lehetetlennek tűnt. Mert hiányoztak. Hiányzott, hogy együtt lássam őket és nem volt semmi amivel leköthettem volna magam. Teljesen unalomban töltöttem minden napomat, nem volt amiért felkeljek, ami feldobja a napjaimat, ami megnyugtatott volna. És ez meg is mutatkozott, mert a legapró dolog felidegesített. Teljesen tönkre ment az idegrendszerem a hónapok alatt. Pillanatok alatt eldurrant az agyam mindenen, így rengeteget veszekedtem itthon és melóban is, olyanokat szóltam vissza, amiket egyébként sosem tennék, mert gyűlölök veszekedni és inkább csendben átvészelem a vitákat. De most csak fokoztam a helyzeteket és mindig nekem kellett az utolsó szó. És utána mindig nehezen nyugodtam meg, vagy sírógörcsbe törtem ki. Valamint folyton félelem tört rám különböző helyzetekben. Mivel nem tudok éjjelenként aludni, ezért minimum 3-ig mindig fent vagyok. És mostanság valamiért egy megmagyarázhatatlan félelem vesz körbe éjjelenként. De munkában is fényes nappal. Csomószor azt érzem, hogy valaki figyel vagy valaki van ott még rajtam kívül. Ha valaki bejön, ami normális, de mégis tök megijedek. Pedig nem vagyok elgondolkodva vagy valami. Valamelyik nap mikor háttal voltam a csapó ajtónak, akkor úgy hallottam hogy valaki bejött. Azt hittem a főnök, de mikor megfordultam senki sem volt ott. Utána pedig folyamatos hangokat hallottam a raktárból. Alig mertem megmozdulni. Nem tudom hallucináltam vagy mi volt ez de majd ki ugrott a szívem a helyéről. Esténként pedig szinte már halál félelmem volt, bevallom őszintén, ha nem is volt egy vendég sem, be is zártam hamarabb, mert el akartam menekülni onnan. Pedig ott dolgozom 7 éve és sosem féltem. Jó mondjuk volt egy betörésünk kb 1 hónapja.. és nem lett meg a betörő. Napokig nyomozókkal és rendőrökkel volt tele a munkahelyem. Ráadásul pont én mentem reggel. Durva látvány volt. De ettől függetlenül is szorongok.
És akkor ott az az üresség érzet, az unalom, és úgy érzem, mintha érzéketlen lennék. Üresség és unalom, mert nincs semmi ami lefoglalhatna, hogy ne unatkozzak, nincs semmi amit nézhetnék. Lassan 8 éve vagyok kpop fan és mindig volt kedvenc csapatom, és ha rossz kedvem volt, elég volt egy kép vagy egy videó és máris jobb kedvem lett, vagy ha ideges voltam és mindig rögtön megnyugtattak. Sosem unatkoztam mivel mindig ezer műsorban voltak, mindig volt mit nézni. Mindig tudtam mit hallgassak. Minden percben történt valami. De mióta X1 feloszlott, semmi sincs. Nincs ami megnyugtasson és felvidítson, csak ami megsirat. Nincs mit néznem. Nincs mit hallgatnom, mert képtelen vagyok már mindezek után kpop-ot hallgatni. Így ugyanazt a 20 Sasha Sloan és Keshi dalt hallgatom már fél éve és már kezdem unni de nincs más. Nem történik semmi, csak a rossz hírek jönnek. Nem tudok már fanficeket sem olvasni többé, hiszen nincs többé biasom. Tizenéves korom óta, még általános iskola óta mindig rajongtam valakiért, valakikért, mindig volt valaki a “szívemben”, mindig volt aki hogyha mentem valahova és megláttam valamit, rögtön ő ugrott eszembe és rögtön mosolyt csalt az arcomra. Mindig volt akiről sztorikat írtam a fejemben, ha utaztam, vagy elalvás előtt vagy akármilyen szabad pillanataimban. De mostmár nincs kiről sztorikat olvasni, nincs kiről sztorikat írnom. Nincs aki eszembe jutna egy plüssről vagy akármilyen tárgyról az alapján, hogy ő miket szeret. És ez miatt úgy érzem, mintha tök érzéketlen lennék. Mert ilyen még sosem volt. És nagyon hiányoznak ezek a dolgok. És iszonyat üresek így a napjaim. És sajnos mégis ehhez kell hozzászoknom. Mert soha többé nem lesz biasom. Nem is találnék jobbat, mint Seungyoun volt. Mert ő tökéletes volt nekem, külsőleg és belsőleg. És igen, csalódtam benne, de csak az miatt, ahogy X1-hoz és hozzánk X1 fanokhoz áll mióta feloszlottak. De előtte minden tökéletes volt. Ugyanolyan zenéket hallgatunk, ugyanazokat a dolgokat szeretjük, ugyanúgy oda van a vintage dolgokért mint én, ugyanúgy a fotózás a hobbija mint nekem. Ő is pizza mániás mint én. És külsőleg sem találnék senkit, aki nála jobban nézne ki. Sajnálom, hogy ennek így kellett véget érnie. Pedig a biasom és a kpop vagy inkább a rajongás, hiszen kpop előtt is volt már, mindig ez az egy segített átvészelni a dolgokat. Mert itthon folyton gondok vannak, de nem úgy mint másoknál, talán az sok mindent elmond, ha azt mondom sose találkoztam az apámmal és azt sem tudom ki ő.. Ezen felül fel kellett adnom minden álmomat és az érettségit is mert dolgoznom kellett. És gyűlölöm a munkahelyemet vagyis legfőképpen az emberek többségét, akik oda járnak. Semmi se jó így, és akkor ezek mellett még a belső harcom saját magammal. Hogy mennyire utálom magam, a sok depresszív és sötét gondolatom, amivel nap mint nap meg kell küzdenem. A rajongás volt az egyetlen ami el tudta terelni a figyelmemet mindenről. És most nincs semmi és ezek a sötét gondolatok erősebbek mint valaha. Az emberek azt hiszik viccelek, mikor van egy két megnyilvánulásom, de nem, egyáltalán nem viccelek, mikor azt mondom bárcsak eltűnnék vagy meghalnék már, hogy megszűnjön ez a harc. Már önmagában az idézet itt a blogom fejlécén is mindent elárul.

Nehéz, és fájdalmas. És azt hiszem akkor ébredtem rá igazán mikről kell lemondanom, mikor nővérem kedvenc csapata comebackelt. Látni azt az izgalmat a mindennapi előzetesektől, az album előrendelést, utána album bontásnál az izgalmat, hogy vajon kiről lesz benne fotókártya. A klip várást és nézést. Az utána való sokkot és áradozást. A napi zenei műsorok várását, szavazást, izgulást, hogy ők nyerjenek. A különböző műsorok nézését, ahova minden promóció alatt mennek. Az a sok vidám és izgalmas pillanat. Kibeszélni a történteket a barátaiddal. Felkelni korán hogy ezt meg azt a műsort meg tudd nézni vagy hogy ne maradj le valamiről, vagy vissza tudd tekerni a twittert. Elcserélni a műszakodat, hogy tudd nézni a showcaset. Ezek mind mind az életem részei voltak 8 éven át. De soha többé nem fogom átélni. És erre nem készültem fel. Nem lesz miért várnom az év végi díjátadókat vagy a szilveszteri műsort sem. Se Idol Olimpia. Se semmi. Csak az üresség. Bevallom, sokszor elsírtam magam látva nővérem izgalmát. Persze nem irigylem tőle, hiszen ez a normális. Csak fájt, hogy nekem már nincs kivel átélnem ezt. Most hogy erről írok egyébként megint folynak a könnyeim. LOL
Fájdalmas hontalannak lenni és egy olyan csapatért élni, aki már nem létezik, sőt hogy minden tagnak már saját új fandomja van. Mi meg itt maradtunk egyedül, hátra hagyva. Eljutottunk arra a szintre, hogy már nem a csapat az otthonunk hanem a többi X1 fan. One It. Mondtam már mennyire szeretem ezt a fandomot, de igazából nem tudom szavakba foglalni mennyire. Egyszerűen leírhatatlan mennyire hálás vagyok mindazért, amit kaptam tőlük. Ha nem lennének, még rosszabbul lennék. Ők az egyetlenek akik tartják bennem a lelket. Soha ilyen összetartó csapatban még nem volt részem. Soha semmilyen fandomból nem szereztem még olyan barátokat, mint itt. Soha egyik fandomban sem volt olyan összetartás a koreai és külföldi fanok között, mint ami itt van közöttünk. És az a rengeteg csata amit megvívtunk. Én már rég feladtam, hogy visszakapjuk őket, még ha nem is tudok továbblépni és elengedni őket, de teljesen reménytelennek látom a helyzetet. De a koreai projekt csapatok 8 hónap után sem adták fel és harcolnak és bár nem látom értelmét, velük harcolok, hiszen semmink sem maradt, csak beléjük kapaszkodni és segíteni egymást. És igazából júliusban értelme nem lett volna már tovább lépni, hiszen augusztusban itt volt mind a 2 évfordulónk. Először 19-én One It day. Mikor a rajongói nevünket kaptuk. Az egy gyönyörű és fájdalmas nap volt. Gyönyörű, mert újra kifejezhettük mennyire is szeretjük a fandomunkat és felelevenítettük mennyi mindent is vittünk véghez és fájdalmas mert egyik tag sem emlékezett meg rólunk. Nem mondom, hogy nem sírtam emiatt. Aztán jött az évforduló 27-én, azaz tegnap… Bevallom őszintén rettegtem ettől a naptól. Több okból. Egyrészt mert nem tudtam mi vár rám, hogy fogom átvészelni, mik fognak történni vagy inkább mik nem.. Másrészt mert sok One It mondta, hogy ők búcsút mondanak az évforduló után, bevallom, én is ezt terveztem. Harmad részt pedig mert ez az utolsó projektünk. Az utolsó mikor még adhatunk valamit a fiúknak. Az utolsó lehetőség az ünneplésre. És féltem mi lesz utána. Nem lesz mit várni. Nem lesz mire készülni. Nem leszünk annyian, mint voltunk. Csak az űr marad.
Hogy őszinte legyek, pont ezért, mert ez volt az egyetlen lehetőség, hogy pénzt költsek a srácokra, ezért rengeteg pénzt küldtem a projektekre. Háromszor küldtem. Mert valahogy mindig azt éreztem, hogy nem küldtem eleget. Pedig de, de nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy többé már nem támogathatom őket. De nagyon jó helyre mentek azok az összegek. És büszke vagyok magunkra mennyi pénzt gyűjtöttünk össze, hogy mennyi mindent tudtunk belőle létrehozni. Hatalmas X1 reklámvideó ment Szöul egyik legnagyobb központjában, kávét és teát osztottunk CJ előtt, azok előtt, akik az egész X1 feloszlásért felelősek voltak, persze X1 táblákkal, amiken az volt milyen sikeresek voltak és milyen rekordokat döntöttek. Led kivetítős autó járta be az összes kiadót, ahol a fiúk vannak és CJ előtt is állt rengeteget. A kijelzőn pedig fanmade videók mentek, ami önmagában gyönyörű. Volt egy másik esemény is, egy kávézóban, nem is akármelyikben. Ahol X1 volt, annak a kiadónak az igazgatójának az apja egy ismert énekes és neki van egy saját kávézója és mivel ő még a mai napig támogatja X1-t és posztol róluk, egyértelmű volt, hogy itt is lesz egy event tartva. Tortával, táblákkal, ajándékokkal minden egyes vendégnek. Ezen felül minden tagról készült egy figura, amit megkaptak ajándékba, reméljük a kiadók át is adják nekik… És hogy adományozzunk is, támogattunk egy árvaházat, ahol 80 gyerek él. Ételt, tisztálkodási szereket, tápszereket, több mint ezer pelenkát adtunk át nekik. Tudtam, hogy fogunk adományozni, de nem tudtam kiknek. De mikor megláttam, hogy egy árvaháznak, elsírtam magam. Mert Hangyul, az egyik X1 tag is árvaházban nőtt fel. Remélem eljutott hozzá ez és büszke ránk. 😔

Ugye időeltolódásban vagyunk Koreával, szóval magyar idő szerint itt délután 5 volt még mikor ott már éjfél. Így már akkor elkezdődött az ünneplés twitteren. Az a tömérdek videó és kép ami hirtelen újra elborította az üzenőfalat. Csak azért nem borultam ki mert nem voltam egyedül a szobában. De este már nem bírtam tovább magamban tartani. És nem is mentem el aludni. Mert attól tartottam, hogy lemaradok valamiről. Bár azt tudtam, hogy a projektek mind délután kezdődnek. De vártam hátha lesz valami hír vagy esetleg poszt valamelyik tagtól.. Szóval mint mindig mikor nem akarok aludni de nem is tudok mit csinálni éjjel, bekuckoltam magam a párnámmal a fotelbe. Alvásra kényelmetlen, de pont ez a cél, így nem tudok max 1-2 percre bealudni. Úgyhogy vártam és vártam de úgy 3 körül rájöttem, hogy hülye vagyok és inkább aludni kellett volna mert nyilván semmi se fog történni. De mostmár meg akartam várni a 4 órát mert az Koreában délelőtt 11 és 11-kor akartam kirakni az üzenetet mivel 11-en vannak. Még január végén írtam egy búcsú üzenetet nekik de aztán nem posztoltam mert februárban megindultak a Unit projektek és vártam, hátha történik valami. Aztán májusban már egyértelmű volt hogy nem lesz semmi de kerestem a megfelelő alkalmat az üzenetre amit aztán addig húztam hogy úgy döntöttem össze vonom az évfordulós üzenettel. Dehát nagyon hosszú lett volna és instagrammon csak 2000 karakter megengedett úgyhogy ketté vettem. Egyikben X1-hoz szólók, másikban a fájdalmam van, amin keresztül mentem miattuk. Először nem nagyon akartam átszerkeszteni az eredeti üzenetet, de inkább mégis megtettem, de a második verzió túlságosan őszinte lett. Úgyhogy az utolsó pillanatban, mielőtt kiraktam volna, átírtam. Mivel a sok videó és kép nézés után rájöttem, hogy nincs jogom ilyen őszintének lenni velük és nem is akarom megbántani őket, ezért sok részt kivettem. Ha érdekel titeket, itt oldalt az instagram fül alatt megtaláljátok. Posztoltam One It napkor is. Pont ez a három bejegyzés látható. Egy ideig nem is lesz több..
Szóval kiraktam az üzenetet 4 körül aztán elkezdtem lassan készülődni aludni, negyed 6kor kerültem ágyba. Fél 7ig még ébren voltam, de persze semmi se történt. Úgyhogy elmentem aludni, de 8-ra írtam be ébresztőt meg szóltam anyuéknak is hogy 8kor keltsenek fel. Meg írtam a legközelebbi One It barátnőmnek, hogy írjon üzit, ha valami történik. Este ő is írt nekem, mert ő ázsiai és nála ugye akkor már éjjel volt de ő is félt, hogy valamiről lemarad, úgyhogy akkor meg én voltam készenlétben, hogy értesítsem őt. A semmiről. LOL Illetve hát kaptunk kiszivárgott videókat, stábtagtól.. vagy tagtól vagy ki tudja kitől. Névtelen twitter fiókra töltötték fel. És forgatási napokról raktak fel, amiket még sosem láttunk. Legalább ennyit kaptunk akárki is rakta fel. Felkeltem 8-kor és persze a semmi fogadott és már fel is adtam úgyhogy visszaaludtam 10-ig. Kikeltem, aztán vártam a delet, mert ekkor kezdődött Wooseok előre bejelentett liveja. Tudtuk, hogy nem véletlen, hogy pont ezen a napon tart liveot. Ő az a tag, akinek a cége az egyik legnagyobb szemét, és akinek a cége X1 feloszlása mellett szavazott és aki a mai napig megtiltja neki hogy X1-ról beszéljen. De ő nem hagyja magát. És újra és újra szól hozzánk. Üzen nekünk. X1-ról beszél, az évfordulókról, a többi tagról. És nem azért, mert látja a kommentekben és kénytelen válaszolni, hanem mert magától akar róla beszélni. És ez a különbség. Ő a mi pillérünk. Minden tiltás ellenére ő mellettünk van mikor senki más nincs. Nem tudom elmondani ez mennyit jelent nekem, nekünk. Őt az elsőként szúrtam ki a produce-ban és végig szurkoltam neki és imádkoztam érte és X1-ban is mindig az első kedvenceim között volt, de mióta feloszlottak, azt hiszem ő az aki a legmélyebben van a szívemben, mert kiáll értünk és X1-ért, még a mai napig is. Még műsorokban is beszél X1-ról, mikor senki más nem teszi. De mikor elkezdődött a live és láttam, hogy ő most üveget fog festeni és slimeot készíteni.. Elsírtam magam. Mert ez az évfordulónk. Más csapat ilyenkor összegyűl és extra vidáman, lufikkal meg tortával, ordibálva ünnepel a liveon. Ő pedig ott ül egyedül.. és üveget fest. És még a kommentjeinket is letiltották az elején. Más fél órás volt a live és én csak nem tudtam elhinni, hogy így kell töltenünk ezt a napot. Hálás voltam Wooseoknak, hogy legalább így itt van velük, de mégis.. Aztán vártam, hátha bármi jelet is felfedezünk.. Hogy majd pillangót fest vagy majd a slimeot a mi színeinkre színezi vagy akármi, de semmi sem volt. Aztán a live végén hirtelen komolyra váltott, berakott egy nagyon szomorú dalt és aztán azt mondta, hogy fura lenne, ha úgy köszönne el, hogy nem beszél erről. És ekkor már tudtam mi fog következni. Az évfordulóról beszélt, arról mennyire boldog volt és arról hogy mennyire hálás a szeretetünkért és támogatásunkért és hogy még mindig a csapat mellett vagyunk. A mi pillérünk nem hagyott cserben minket most sem. És mindezt könnyes szemmel mondta. Amitől az egész még fájdalmasabb lett. Mikor elköszönt, nem csak én, de mindenki kiírta mennyire sír és hogy ez most olyan, mintha a január 6-ot élnénk át újra, a napot, mikor feloszlottak. Egyszerűen annyira fájt ez az egész, hogy így végeztük. Mikor a legnépszerűbb csapat voltak tavaly. Aztán teltek az órák és már tudtuk, hogy a többi 10 tag semmit sem fog posztolni. Ami csalódás. Vannak tagok, akik nyugodtan posztolhatnak, nem cenzúrázza őket a kiadójuk és vannak akik nem tehetnek ki akármit, de mégis akkor posztolnak amikor akarnak. Mégha nem is írják konkrétan bele az évfordulót, se X1-t, se minket, mégha nem is gratulálnak, de ezer módja lett volna annak, hogy posztoljanak. Akár csak cím nélkül egy pillangót, akár valami zöld-sárga-kék színűt. Akár egy sütit, akár egy vakuzott képet (Flash), akármit amit hozzájuk lehet kötni. Amiből mi tudtuk volna, hogy nem feledkeznek meg rólunk. De nem tették. Pedig posztoltak 5-en is csak éppen tök mást, és tök vidáman. Így ez nem nekünk szólt. Csalódás volt persze. Nem számítottam nagy dolgokra, csak a minimumra, de kár volt. Mikor elmúlt éjfél, nálunk délután 5, a hangulat borzalmas volt. Csomó mindenki megköszönte az egy évet mindenkinek.. Sokan bezárták az oldalukat, sokan nem posztoltak aztán, sokan kiírták mennyire csalódottak és szomorúak. Annyira szeretnénk, ha tudnák, hogy még mindig itt vagyunk és nem felejtenének el minket, akkor sem, ha már új fandomjuk van.
Én frissítettem az insta sztorijaimat a történésekről, vagyis inkább a projektekről, aztán fél 2-kor lezártam azt a twitter thread-ot amit pontosan 1 éve olyankor kezdtem. Augusztus 28-án éjjel fél 2-kor. A debütálással kezdtem és azt terveztem, hogy 5 éven keresztül, amíg lesznek, az összes díjat és nagyobb eseményeket majd feltüntetek alatta. Így is volt, mindig frissítettem a díjakkal. 11 díjat kaptak, pont amennyien vannak. De utána legközelebb a feloszlással tudtam frissíteni. Majd februárban mikor elmentek egymás szóló koncertjeire és raktak fel közös képeket azt beleraktam, de sosem zártam le, mert gondoltam majd frissítem a Unit csapattal. De ez sosem történt meg és már nem is fog, így pontosan rá egy évre úgy döntöttem lezárom. És ez csak egy bejegyzés, de ahogy lezártam és elköszöntem ott, olyan volt, mintha az egészet elengedném és teljesen kiborultam. Kijött rajtam ez a két nap és két órán keresztül csak sírtam. Aztán elmentem aludni úgy 3 körül és mikor felkeltem 8kor.. Úgy éreztem magam, mint aki 24 órán keresztül kemény fizikai munkát végzett. Fájt mindenem. A karjaim, a lábaim, a fejem, és a szemem még mindig égett. Úgy néztem ki mint egy élő hallott.
Sok, ez már nagyon sok. Már majdnem egy éve csak a szenvedés van. Hiszen már debütálás óta folyton bántották őket azzal, hogy meg lett bundázva és nem nekik kellett volna nyerniük a műsorban. Aztán szeptemberben sok műsor alapból bojkottálta is őket, októberben pedig már szünetre is mentek és nem láttuk őket aztán. És majd bele őrültünk abba mi lesz most. Majd januárban feloszlottak és minden remény elveszett. Az a sok fájdalom, könny, a sok miért, a sok düh és utálat, a sok hamis remény, a sok megaláztatás amit kaptunk, az hogy semmibe vettek minket, pedig mi mindent megtettünk. Sok volt. Nagyon sok. És fogalmam sincs mikor fogok tudni túl lépni ezen vagy felépülni ebből, meggyógyulni. Mert 8 hónap után is ugyanakkora a fájdalom, ugyanúgy mindennap sírok ha meglátom őket, ugyanúgy minden éjjel a könnyeim altatnak el. Semmi sem változott, csak annyi, hogy hónapról hónapra reménytelenebb volt, hogy visszakapjuk őket vagy legalább pár tagot.
Mégha el is hagyom a twittert és mégha ki is követem őket, sem tudnék csak úgy túllépni, mert fáj és mert túlságosan szeretem őket. És lehet, hogy néha megemlítik egymást itt ott videókban de nekem ez kevés. Én egy csapatot akarok. Őket akarom, nekem nem elég hogy beszélnek egymásról egy pár mp-re. Nekem ez nem boldogság, mert nincsenek együtt.
Fogalmam sincs mi vár rám szeptemberben. Mikor fognak végre elapadni a könnyeim. De most még nagyobb az üresség, mert már annyira sincsenek nekünk mint eddig, most hogy lement az évforduló és már készülni se tudunk semmire.

Egyébként a családom nyaral éppen. De én nem mentem. Hogy tudtam volna? Pont most, X1 évfordulója alatt. Bár ha belegondolok, nem mentem volna másik napokon sem, mert csak elrontottam volna a hangulatukat. És úgysem tudtam volna élvezni. Pedig sosem volt ilyen, hogy együtt el tudtunk menni valahova. Mindig mindenkinek máskor volt jó. De most egy esküvő alkalmat összekötve mentek le a velencei tóra. Én pedig ugyanúgy vettem ki szabit, de azért, hogy itthon legyek és nyugodtan sírhassak. Mert tudtam, hogy a 26-27-28 erről fog szólni. De örülök, hogy ők nincsenek itthon és elengedhetem magam, kiengedhetek minden érzelmet. Holnap pedig valahogy össze kell szednem magam, a legminimumabb szinten is, mert utána vissza kell állnom dolgozni. De ilyen hangulattal és duzzadt vörös szemekkel nem lenne a legjobb megoldás.

Most pedig, egy év után először, újra fogom nézni X1 debütáló koncertjét. Ezzel fogom tölteni az éjjelemet. Sosem néztem vissza, elején azért mert 3 órás és sosem volt rá idő mert olyan aktívak voltak, hogy folyton volt róluk mit nézni. Aztán utána meg azért mert túl fájdalmas lett volna. De most már oly mindegy a hangulatomnak, ennél jobban már nem lehetek kikészülve és látni szeretném. És hogy utána mi lesz, őszintén nem tudom.

Búcsúzóul itt egy videó az említett debütálásról. Az a bizonyos lassú dal, ami teljesen tönkre tesz minket.