Már két hete terveztem ezt a bejegyzést, de egyszerűen nem jutott időm rá, mert folyton túlórázniom kellett, egyik munkatársam beteg lett a másik nyaralni ment, pedig megőrültem már, hogy kiadhassam magamból.
Az év záró posztomat leírva igyekeztem azokat a dolgokat a múlt évben is hagyni, és mikor elsején egy új évet írtunk úgy is éreztem, mintha megkönnyebbültem volna, mintha az a hatalmas súly ami 2018-ban rámnehezedett és teljesen elnyomott, eltűnt volna. De ez az újdonság érzet csak pár napig tartott. Hiszen máson sem járt az eszem csak azon hogy napok kérdése és a kedvenc csapatom feloszlik. És ez annyira elnyomott minden mást, hogy se az én szülinapom nem érdekelt, se anyu szülinapjára nem tudtam rendesen készülni. Ráadásul szülinapom előtt egy héttel majdnem kórházban kötöttem ki. Rólam tudni kell, hogy sosem vagyok beteg. Általános iskola és középiskola alatt is EGYSZER SEM volt hogy betegség miatt otthon maradtam volna. Egyedül munkából hiányoztam arcüreggyulladás miatt. De amúgy semmi más. És elég ijesztő volt most is ez az egész. Reggel elkezdett fájni az arcom vagy a fogam, igazából fogalmam sem volt mi. Délután már muszáj voltam fájdalomcsillapítót bevenni. Először csak egy normál erősségűt vettem be, de mivel nem múlt a hatása, este bevettem egy cataflamot is. De nem hatott, és este 9kor már sírtam a fájdalomtól. Végül az ügyeleten kötöttem ki. De aznap volt a legnagyobb hó idén, alig bírtunk közlekedni az úton és egy órát kellett várni az orvosra, mert épp sürgős esetnél volt kint. Abban az egy órában azt hittem meghalok a fájdalomtól. A meleg nem tett jót neki csak a hideg, szóval vizes borogatást fogtam végig az arcomhoz. Mikor végre megjött a doki, csak annyit mondott, hogy a nyirokcsomóim be vannak gyulladva meg hogy menjek el fogaszátra. Dehát sose fájt a fogam, olyan indokalatlannak tartottam, aztán fel akart írni cataflamot, de mondtam hogy az egyáltalán nem használt. Aztán percekig gondolkodott és felírt egy másik gyógyszert. Azt mondta figyeljek az adagolásra mert nagyon-nagyon erős. Bevettem egyet lefekvés előtt és attól függetlenül hogy borzalmasan voltam és éjfél után aludtam csak el, 4kor keltem, hogy menjek 5-re dolgozni. Megtehettem volna, hogy ahogy a munkatársaim szokták, beközlöm, hogy nem megyek, de pontosan tudom milyen idegesítő mikor felborítják a terveidet/napodat, szóval azt mondtam, legyen akárhogy is, végig csinálom. De hogy őszinte legyek azt hittem ott halok meg. Az fura volt, hogy az arcom mintha sose fájt volna, és sose derült ki mitől is fájt előző nap, de aznap más tünetek jelentkeztek, alig bírtam felállni vagy egy lépést is tenni, sírtam volna legszívesebben. Lázas voltam, remegtem, még hánytam is, egy falatot sem tudtam enni, mert még az is visszajött amit ittam, szédültem és szétrobbant a fejem és ezerrel vert a szívem. Ha nem lennék ilyen nagyon makacs és büszke, hogy senki nem mondja, hogy miattam kellett bejönnie dolgozni, akkor tuti hívtam volna a főnököt. De ehelyett inkább végig csináltam a 9 órát. Ráadásul ott rontottam el, hogy reggel mint sem sejtve bevettem még egyet abból a gyógyszerből. A vendégek mind haza akartak küldeni, végül az egyik szólt is főnöknek, hogy hogy nézek ki meg szenvedek, meg is jelent és leszídott, hogy meghalni azért nem kell ott és hogy holnap ne menjek, de mondtam hogy majd meglátom délután hogy leszek. Csak hogy mikor végre hazaértem fél 3ra munkából, 3kor már aludtam is és fel se keltem 7-ig. Így tehát átaludtam a délutánt, a főnököt nem hívtam fel. Enni még mindig nem tudtam, csak egy kicsivel voltam jobban. A gyógyszerből már nem vettem be többet, mert kicsit gyanús volt a helyzet. Aztán másnap ugyanúgy mentem dolgozni és utána olvastam a gyógyszernek. Konkrétan az összes mellékhatását produkáltam, aztán kiderült az orvos által, hogy nem csak sima mellékhatások, hanem allergiás voltam a gyógyszer hatóanyagára, bele is halhattam volna, ha szedek még belőle. Szóval ilyen csodálatosan indult az évem.
Aztán szerencsére két nap múlva már annyira jobban voltam, hogy az eltervezett mozis-kajálós-mászkálós napot végig tudtam csinálni. Bár nem volt hangulatom hozzá, ráadásul a film is teljesen lehangolt. A “Rossz versek” című magyar filmet néztük és nagyon tetszett, de elszomorított is mert teljesen magamra ismertem benne a vajon mit szólna a gyermekkori éned a mostani énedre, mennyit értél el abból amit szerettél volna, mi lett belőled..
De egy valamit megtanultam az elmúlt évek alatt: akármilyen rossz kedved van, társaságban úgy kell tenned, mintha minden rendben lenne, különben tönkre teszed mások napját. Akármennyire is sírni szeretnél, csak mosolyogj. Szóval lement ez a nap, nem mondom, hogy nem éreztem jól magam egyébként, de a gondolataim teljesen máshol jártak. Aztán jött a szülinapom, amin csak túl akartam lenni. Eddig mindig izgatott voltam, de most csak azt akartam, hogy menjen le, mert tudtam, hogy el kell játszanom a vidám ünnepeltet. Megvártuk míg mindenki hazaért munkából, a szülinapi menűm tökéletes volt amúgy. Aztán jött a tortázás, vegán somlói torta és végül az ajándékozás. Junho egyik albumát kaptam, ruhákat, édességeket, Monin kv szirupokat és egy gyönyörű hangulatvilágítást, ami egy hold és fehéren vagy narancs színűen világít. Minden nagyon tetszett persze. Aztán el is múlt az a nap szerencsére.
A szülinapom után nem sokkal volt két koncertre is a jegy elővétel. Az előző évben kiderült már, hogy A.C.E európai turnéra jön. Őket is a The Unit által ismertem meg, de közelebb akkor kerültem hozzájuk, mikor Channie is UNB tag lett és a harmadik kedvenc tagom lett onnan. Így mikor megtudtam, hogy jönnek ide, elsírtam magam. Bár mit nem adtam volna, ha UNB-vel látom, nem A.C.E-el. A dalaikat egyébként szeretem, de a tagokról nem sok mindent tudok a neveiken kívül.
Aztán januárban lett még pár kpop koncert bejelentés, de csak egy érintett belőle, Imfact, akiket szintén The Unit alatt ismertem meg. Csak hogy ők az egyik kedvenc csapatommá váltak, imádom a zenéjüket, a műsoraikat meg a tagokat. Hihetetlen, hogy nemsokára láthatom őket is. Bár sokként ért és mivel elég sok kiadás volt már így is mostanság, és bejelentés után 3-4 nappal már meg is kellett venni a jegyeket, azt hittem le kell mondanom róla, de aztán osztottam-szoroztam, és úgy döntöttem, hogy belefér. Ide nem jönnek Magyarországra, így Varsó vagy Berlin közt agyaltunk, de mivel Berlin nekem éppen elég volt nyáron GOT7-nél, na meg Varsó sokkal olcsóbb is, így az mellett döntöttünk, szóval áprilisban irány Varsó. És “vicces” volt, mert 18-án A.C.E VVIP jegyet vettem, másnap meg Imfact Platinum VIP jegyet. Csak úgy repült a pénz a kezemből… Amint megnyitották a jegyvételt, meg is vettük, hogy tutira mind a kettő legyen.
Ezek pozitívumok voltak, valamint volt még két hír is. Az egyik az hogy Oneus debütált, 2016 óta ismerem az egyik énekest onnan, mostani nevén Seoho, de én még Gunmin néven ismertem meg, mert a kedvenc JYP gyakornokom volt. Aztán mikor elment a cégtől, nagyon féltem mi lesz vele, de olyan jó helye van és olyan csodálatos csapatba került, olyan tehetségesek és szeretnivalóak, a cégük is foglalkozik velük, a dalaik is olyan tökéletesek, szóval nagyon örültem nekik és olyan büszke voltam rá, hogy végre debütált. Megnéztem a műsorukat is és megvettem az albumukat is, és azt hittem majd ők fognak átsegíteni a fájdalmon, amit UNB elvesztése okoz majd, de ahogy teltek a hetek, már nem kötöttek le annyira, már meg sem néztem róluk mindent. A dalaikat ugyanúgy hallgatom, meg őket is szeretem, de nem tudják megtörni a jeget, hogy úgy beléjük zúgjak, hogy a főkedvenceim egyike legyenek. Mindenesetre szemmel tartam őket és turnéra indulnak ők is. Mostanság ez lett a szokás, hogy már az első albummal turnéra indulnak… Remélem ide is jönnek, mert nagyon szeretném látni őket.
A másik jó hír.. Jun japán szóló albuma és koreai szóló albuma. Először augusztusban röppent fel a hír, hogy lesz szóló albuma. Már írtam az előző két bejegyzésben, hogy a The Unit óta ő lett az az egy, aki a mindenem lett, aki képes minden pillanatban és minden körülmények közt felvidítani meg mosolyt csalni az arcomra és imádom a hangját is. A kedvenc UNB tagom is volt. És bár persze, megszerettem a U-KISS dalokat is, de úgy szerettem volna csak az ő hangját hallgatni, hogy ez a szóló album hír egyszerűen teljesen megmelegítette a szívemet. Az egyetlen dolog, amit vártam, de iszonyat sokat kellett várni rá, és valahogy éreztem, hogy japán album lesz, hiába lett nagyon népszerű Koreában meg ő nyerte az egész The Unit műsort meg díjakat nyert, szerepeket kapott, műsorokban szerepelt. Kicsit csalódott voltam, de úgy voltam vele, hogy több, mint a semmi. De nem gondoltam, hogy képesek áprilisig elhúzni.. Akkor miért mondták már augusztusban… Aztán egyik nap kijött egy cikk, hogy a japán album után koreai is lesz. Elsírtam magam az örömömben, pont erre van szükségem. És remélem azok a dalok nem olyan pörgösek lesznek, mint amilyennek a japán dalokat beállította. Elvileg májusban lesz, iszonyat nehéz lesz kivárni, főleg hogy ilyen ürességet érzek és semmi nem képes betölteni ezt az űrt a szívemben.
Január második felében már semmi másra nem tudtam koncentrálni, mint UNB-re.
UNB utoljára együtt 23-án indult az utolsó koncert körútjukra. Ekkor láttuk utoljára őket együtt repülőtéren. Ez volt az utolsó, hogy ahogy minden alkalommal mikor repültek, jó utat kívántam nekik. Igen, hirtelen minden ilyen apróság szíven ütőtt, mert mindenből az utolsó várt ránk. Nem is tudtam aludni 23-29-ig. 24-én fanmeeting volt csak, 25-én volt a Final concert első napja. Már decemberben elcseréltem a műszakjaimat, hogy ezeken a napokon végig otthon legyek. Mert tudtam, hogy senkinek nem jó, ha olyan állapotban megyek dolgozni. 24-én még jól voltam, de 25-ét végig bőgtem, akkor ért ugyanis a felismerés, hogy tényleg vége. Attól függetlenül, hogy meg volt tiltva hogy képeket meg videófelvételeket csináljanak, persze volt jó sok, sőt még live is. Így nézhettük élőben és annyira megszakadt a szívem. Persze ők jól érezték magukat, a legnépszerűbb UNB dalok szólaltak meg meg szóló dalokat adtak elő, de minden szólódal az elbúcsúzásról szólt, így ez már megadta a hangulatot. Aznap nem sírtak, de a búcsú beszédük épp elég is volt. Nem bírtam tartani magam, de a végső löketet ez a két fanmade videó adta. Megnéztem és órákig csak sírtam, sírtam és sírtam. És most, hogy újra megnéztem, megintcsak… sírok.
https://twitter.com/HanHakn/status/1088366819939880960
https://twitter.com/HanHakn/status/1088671556564336642
Aki olvasta az utolsó bejegyzésemet, abban leírtam, hogy tavaly teljesen összeomlottam. De UNB volt az egyetlen aki átsegített ezen, az egyetlen, ami újra élelet lehelt belém, ami miatt volt mit várnom, volt mitől izgatottnak lennem, amitől ragyogtam. Nem tudom leírni és tudom, hogy akinek nincs ilyen kedvenc csapata, az sosem fogja megérteni ezt és azt hiszik ez csak hiszti, de nem. Nekem tényleg a mindenem lettek, ők 9-en egytől egyig. Olyan dolgokat éreztem általuk, akiket másik csapatok által nem. Én bánom a legjobban, hogy pont egy projekt csapat lett az igazi számomra, hogy pont egy évre tervezett csapatban találtam meg mindent. De legalább az az egy év meglett volna, ahogy vártuk, nem vetettek volna csak úgy véget. Akkor mindenki tisztábban tudott volna elbúcsúzni, nem így. 26-án megint fanmeeting volt és akkor 27-én a búcsú koncert második és egyben utolsó napja. Hála egy lánynak, aki kockáztatott mindent, tudtuk nézni élőben az egészet, mert csinált twitter liveot. Persze a végén mindenki sírt, a közönség is, a tagok is, én is.. meg minden UNME akit ismerek twitterről. Volt meglepetés videó nekik, ott kezdtek el összetörni ők is, aztán a búcsú beszéd alatt, végül az utolsó dalt már alig bírták előadni. Egyszerűen szörnyű volt ezt átélni, így látni őket. És mikor tényleg vége lett… mikor lementek a színpadról, annyira üres volt minden. Hogy tudtam, hogy vége, hogy azt akartuk, bárcsak sose jönne el ez a nap, lassulna le az idő, de mostmár nincs visszaút, vége van. Aztán jöttek a búcsúbejegyzéseink, aztán szépen lassan a tagok búcsú posztjai is. Az volt igazán szívszorító. Sok tag nem is posztolt semmit mióta kiderütl, hogy feloszlatják őket és most ezekkel a búcsúposztokkal tértek vissza és mondanom sem kell, de azóta se posztoltak. Lehet, hogy egy műsor által lettek egy csapat és csak ennyi ideig voltak együtt, de igazi barátok lettek, és páran sokkal jobban is érezték magukat UNB-ben, mint a saját eredeti csapatukban. És ez olyan fájdalmas, bárcsak örökre együtt maradhattak volna. Meglett volna ez is meg az eredeti csapataik is.
Nagyon sok kép és videó került ki a koncertről és egytől egyig le is szedtem mindet, hogy örök emlékként megörízhessem őket, 28-a csak erről szólt, hogy mindenki a koncertről posztolt. Szerencsére nekem csak 29-én kellett munkába állnom, mert így intéztem. És 29-én voltam képes aludni is először. Akkor már nem volt olyan sok kép meg videó sem, meg sikerült kicsit lecsillapodni az érzelmeknek is. Valamint ami még nagyon meghatott minket. Hónapokkal ezelőtt készültünk egy projekttel UNB-nek, akkor még nem tudtuk, hogy ez lesz az utolsó.. Volt benne adományprojekt is, videót is készítettünk melyben sok kép, rajz meg cover danceek voltak, leveleket írtunk, amiből könyvet csináltak, csillagokat is vettünk nekik és a legfőbb, karkötőket csináltattunk nekik. Melyen a nevük, a debütálásuk dátuma és UNB ∞ UNME felirat szerepelt. Decemberben meg is kapták és annyira szerettem volna, hogy hordják a búcsú koncerten, de nem tudtam elképzelni, hogy tényleg fel fogják venni. De aztán a koncerten ott volt a kezükön. Annyira meghatódtam, ebből is látszik mennyit jelentettünk nekik mi is meg ők egymásnak. Alig voltunk a projektben, tehát fejenként nem kevés pénzt adtunk bele, de viszont látni a kezükön, minden pénzt megért. És sok tag még mindig hordja, a mai napig látni a kezükön, pedig nem UNB-vel vannak megjelenéseik.
Annyira szeretem őket, annyira barátként kezeltek végig minket, a cégük lemondott róluk az utolsó pillanatokban már, még a saját próbatermükben sem próbálhattak, Euijin eredeti csapatának a próbatermében gyakoroltak. Azt se mondta sose a cég, hogy tényleg ez lesz az utolsó vagy nem, mindent mindig is a tagoktól tudtunk meg, mert ahol tudták, titokban elejtettek infókat nekünk, hogy tudjuk mire számítsunk. Annyira közeli volt ez a kapcsolat.
Mi UNME-k pedig megígértük, hogy fogjuk támogatni őket a saját csapatukkal is, és mindenki a legjobb tudása szerint be is tartja, de akkor sem ugyanolyan. Külön-külön látni őket… nem ugyanolyan és nem is tudok úgy ráhangolódni az eredeti csapatokra, attól függetlenül, hogy megnézem róluk a friss híreket, videókat, eseményeket, képeket, ismerkedek a tagokkal, tudom a neveiket, stb. Sőt valamelyik csapatokat nagyon is szeretem, pl Bigstart, IM66-ot, U-KISS-t, de az ürességet nem tudják betölteni, főleg, hogy IM66 és Bigstar abszolút semmit nem csinál. :(
Annyira elveszett vagyok, hogy mikor itthon vagyok nem is tudok mit kezdeni magammal. Nem tudom mit nézzek, mit hallgassak, mert nem köt le semmi, semmihez nincs kedvem. Hiányérzetem van és megint ott vagyok mint UNB előtt, hogy nincs ami lefoglal. Mert még az eredeti csapataikkal is alig csinálnak valamit, Jun is alig jelenik meg most, és a japán szólója alatt se sokat fogunk hallani róla. GOT7 volt 2013 óta a legnagyobb kedvencem, már debütálásuk előtt is imádtam őket, de aztán 2017-ben megtört valami, amint ilyen népszerűek lettek, és sajnos sok más régi fan is eltávolódott tőlük, mert már semmi nem olyan, mint volt, és ők is megváltoztak. Nem, nem csalódtam bennük és soha nem is fogok, egyszerűen sok lett. És az utolsó albumaikat már nem is szerettem, mert a dalaik nem az én világom voltak, persze a tagok mindig is a szívem csücskei lesznek, de akkor sem volt ugyanolyan. De nehezen tudok megszeretni csapatokat ennyire, mindig is egy-két csapat vagy zenekar volt csak akiket szerettem egyszerre, amióta az eszemet tudom, de őket viszont mindent beleadva. Szóval GOT7 után nem volt semmim és aztán jött UNB és most hogy nincsenek, úgy érzem nincs hová visszatérnem, mert eléggé hanyagoltam GOT7-t miattuk, meg azért is mert mint mondtam sok volt minden körülöttük. Mikor megismertem őket, nem olyan céljaik voltak amik most, egyszerűen más irányba ment az egész. De attól még mindig is ők lesznek az elsők számomra, de most amúgy ők is szüneten vannak.
Annyira elveszett vagyok. Pedig aki olvasta a blogomat korábban, tudja a családi helyzetemet, a viszonyomat a szüleimmel, azt hogy mi lett az álmaimmal, mikről kellett lemondanom a szüleim miatt, így az egyetlen dolog ami mindig is átsegített ezen az a zene volt és a kedvenceim. És most nincs semmi. Persze, várom azt a két koncertet, főleg egyenlőre A.C.E-t, meghalok, hogy lássam Chant, legalább őt UNB-ből, legalább egy darabka az egészből. De sosem tudtam igazán izgatottan várni semmit, mert a múltbeli és jelenbéli dolgok mindig túl lehúztak. Már az is jó lenne, ha picit kevésbé fájna, de most hirtelen, hangulatilag mintha megint 2018 lenne, mikor tragédia tragédiát követett.
Az utolsó képek róluk…
UNB ∞ UNME
Dóri Rainbow's blog 