2018…

Bár nem írtam most még új év köszöntő bejegyzést sem, mint a többi évben, azért egy év búcsúztatót gondoltam nem kellene elhagyni. Nagyjából csak sikerül összeszedni a történteket.

Január:
Teljesen The Unit lázban égtem, bár egy valaki miatt kezdtem el nézni a műsort, végül mindenkit nagyon megszerettem, sőt az életem részei lettek, pedig előtte nem nagyon figyeltem nem JYP előadóra. Most viszont sok új kedvencet szereztem. Betöltöttem a 26-ot, bár nem nagyon emlékszem hogy telt a szülinapom, valószínűleg semmi extra nem volt, itthon voltam. Egész hónapban a bécsi kiruccanást terveztük.

Február:
9-én utaztunk Bécsbe, mert 10-én The Chainsmokers európai turné volt és mivel ide nem jöttek, még előző év ősszel elterveztem, hogy elmegyek Bécsbe. És nővérem jött velem, csak a koncertre magára nem. 3 napot töltöttünk ott, de a mai napig emlegetjük, olyan jó volt. Leszámítva azt, hogy áttették a The Unit finálé dátumát pont 10-re, ezért aznap ki sem mozdultunk a hotel szobából, ott néztük a finálét telefonon, sosem fogjuk elfelejteni azt a napot, és sajnos nem kerültek be 3-an akiknek a legjobban szurkoltunk, Suwoong, Hangyul és Jeup, ez pedig ráhúzta a hangulatomra a bélyeget és utána élvezhetetlen volt számomra a koncert, ami miatt kimentem Bécsbe, és ami miatt ennyi pénzt elköltöttem. Hülyén jött ki az egész és nagyon haragudtam amiért pont egy napra került a kettő. Másnap már tiszta szar kedvünk volt és csak haza akartam érni. Pedig az első másfél nap tényleg nagyon jó volt ott kint. Várost néztünk, bejártuk a nevesebb vegán éttermeket. A hotel szobánk pedig annyira csodálatos volt, vissza akarunk oda menni azóta is.
Aztán volt még egy koncert abban a hónapban, de az már itt Pesten, még pedig The Rose. A tavalyi évvégi beszámolóban külön fejezetet szántam nekik, nagyon megszerettem őket, de amilyen lángon égtem mikor debütáltak, olyan gyorsan el is ment ez az érzés, teljesen megváltoztak és a fandom is.. amint kicsit népszerűbbek lettek, ezért hagytam ezt, de azért a koncerten ott voltam. Bár rossz kedvem volt azokban a hetekben, szóval ezt a koncertet sem tudtam élvezni. De legalább láttam őket, ha többet nem is jönnek erre.

Március:
Teljes mértékig Boys Republic lázban égtem. Volt milyen lemaradást behozni.

Április:
7-én debütált a The Unit végső kilenc nyertese. Bár az elején csalódott voltam a végeredménnyel, ahogy telt az idő teljesen megbarátkoztam velük, sőt, 5 év után ők lettek az első csapat, akik megközelítették GOT7-t, akik az elsők számomra. De UNB egyszerűen annyira tökéletes egy csapat lett, az életem lettek. Az egyetlenek, akik minden pillanatban fel tudtak vidítani. Igyekeztem az összes létező UNB-t érintő projektben részt venni, hirdetni őket ahol csak lehet, hogy még többen megismerjék őket. Nem tudom leírni mennyi mindent jelentett nekem ez a csapat.
De sajnos nem ment minden ilyen jól. Év elején ugyanis bejelentették a GOT7 európai turnéját. Ide nem jöttek, bár ennek csak örültem, mert ismerem a magyar szervezőket meg a fandomot és botrány mind a kettő én pedig élvezni szerettem volna minden pillanatát. Berlin és Párizs voltak a kiszemelt városaim. Úgy voltam vele, hogy ahova kapok jegyet, oda megyek. VIP jegyre mentem persze, erre gyűjtöttem évekig a pénzemet, az útra meg mindenre. Ez volt az egyetlen álmom. De nem gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz jegyet szerezni. Az első 10 mp-ben elfogyott az összes jegy. Pedig 10ezer jegy volt mind a két helyszínre. Egyszerűen nem tudtam elhinni. Bőgtem, üvöltöttem, hogy pont én maradok le erről, aki 5 éven át semmi másra nem vágyott csak erre. Teljesen kiborultam és onnantól kezdve teljesen elhagytam magam, minden mindeggyé vált. Használhatatlan voltam hetekig.

Május:
Már csak egy hónap volt GOT7 koncertjéig, mikor bejelentették a BTS európai turnéját. Ekkor újra kezdtem reményt látni, hogy majd lesznek akik eladják a GOT7 jegyeket és arra mennek inkább, így elkezdtem meghirdetni twitteren és facebookon, hogy ha bárki el akarja adni, én megvenném. Végül egy magyar lány írt az oldalamnak, a JB GOT7 Hungary-nek, hogy neki van egy A-s jegye, bár nem VIP, de legalább elsőként mehettem be. Természetesen kételkedtem, egészen addig míg a kezembe nem került a jegy, mondanom sem kell, sírtam örömömben. És nem tudtam elhinni, hogy egy hónap múlva látni fogom őket. Ezerrel készülődtem, hotelt foglaltam, utat terveztem, stb.
Sajnos viszont nem ment minden olyan jól ebben a hónapban sem. Szó szerint egyik pillanatról a másikra, koncert előtt egy héttel, az én drága Lizzy kutyám, akivel együtt nőttem fel, 13 év és 10 hónap után eltávozott az élők sorából. Nem tudtam elhinni, és a mai napig nem sikerült ezt az űrt megszoknom, amit itt hagyott maga után. Rettenetesen hiányzik. És még mindig ha rágondolok, könnyek lepik el a szememet. Azért az egy dologért voltam hálás, hogy nem akkor történt mindez, mikor Berlinben voltam, mert így el tudtam búcsúzni tőle, és én magam temethettem el.

Június:
6-án este 11kor indultam el Berlinbe busszal. 13 órás volt az út, de mivel rettegek a repüléstől és egyedül mentem Berlinbe így egyedül nem mertem bevállalni a repülést. Egyébként nem volt olyan rossz az út, bevállalnám újra ha arról lenne szó. Berlin viszont egyáltalán nem tetszett míg kint voltam, vagy csak nagyon stresszes voltam, így utólag visszagondolva nem tudom eldönteni. Mindenesetre a hotel szoba megint tökéletes választás volt. Az első nap bejártam az összes bioboltot a közelben, hogy olyan vegán cuccokat vegyek, amíg Magyarországon nem kaphatóak. Este pedig kimentem a híres Branderburger Torhoz, mert a hírek szerint annak a közelében szállt meg GOT7 és kíváncsi voltam mennyien vannak ott. Bár GOT7 persze nem volt ott, de nem sejtettem, hogy az általam oly szeretett táncosaik ott lesznek. Éppen a Branderburger Torról tettem fel insta sztorit, mikor megláttam, hogy éppen akkor tett fel egy táncos is róla erre hátra néztem és ott álltak mögöttem. Annyira hihetetlen a mai napig ha rágondolok. Csak néztem őket, mikor a kedvenc táncosom, kiszúrt és mosolyogva megkérdezte, hogy szeretnék-e képet. Nem akartam elhinni, persze igent mondtam és annyira kedvesek voltak mind. Jó szórakozást kívántam nekik a másnap esti koncerthez, megköszöntem a képet és aztán mentek, meg én is. Bár anyu azt mondta sötétedéskor már ne legyek kint az utcán, még fel is hívott, azt mondtam már rég a hotelben vagyok, de ez nem volt igaz. Még csak akkor indultam el megnézni a koncerthelyszínt, hátha esetleg GOT7 ott próbál. De nem voltak ott. Este 10 volt ekkor már, így visszaindultam a hotelbe, de így is volt vagy éjfél mire ágyba kerültem, de hajnal 4kor már indulni akartam a helyszínre. Így utólag már bánom, hogy aludtam aznap éjjel, mert persze nem tudtam elindulni 4kor csak 5kor. Így viszont sok időt vesztettem és már voltak bőven előttem a sorban. Pedig negyed óra volt az út a hoteltől. A sorszámozás reggel 10kor kezdődött és 1kor kerültem sorra.. A tűzőnapon. Eszméletlen volt. De 192 volt a sorszámom a 10ezerből, szóval azért jó voltam. Utána elmentem ebédelni, bár nem voltam éhes, utólag ezt sem így csináltam volna. Ettem volna valami szendvics félét a hotelben és kész. De így csak egy csomó idő elment. És bár 8kor kezdődött a koncert, 6kor már gyülekezni kellett, így már 4-5 körül ott voltam. De kapkodás volt az egész. Amíg nem hallottam őket próbálni a bemenetel előtt a sorban, addig el sem hittem. Akkor viszont már folytak a könnyeim. Mikor végre bejutottam az a várakozás idegölő volt. De mikor elkezdődött a koncert és a színpadra léptek, már sírtam is. Sosem felejtem el azt a pillanatot. Olyan gyönyörűek voltak, de úgy elrepült az idő. Mindenesetre életem legcsodálatosabb napja volt. Még egy ideig vártam, hátha látom elmenni őket, dehát nem jöttek. Éjjel 1-2 között értem haza és annyira szürreális volt. Alig bírtam elaludni. De 10ig el kellett hagynom a szállást, szóval időben fel kellett kelnem, meg összepakolni a cuccaimat. De az a nap borzalmas volt. Fáradt voltam és iszonyat nehéz volt a bőröndöm meg táskám, de a buszom vissza csak este 7kor indult, szóval addig jártam a várost. Kimentem újra a Brandenburgi Torhoz is meg erre-arra, sétáló utcákba, de már nagyon fáradt voltam. És aznap volt Boys Republic 5. évfordulós fanmeetingje és olvasgattam a híreket és pont mikor kiértem a Brandenburgi Torhoz, akkor jelentették be, hogy fel fognak oszlani, hogy lesz még egy albumuk, de az lesz az utolsó. És ezzel véget is ért az egy nappal ezelőtti boldogságom. Ott, a nagy tömegben, ömleni kezdtek a könnyeim. Aztán pedig mivel nem találtam ezt jó ötletnek, elindultam az előre megtervezett étterem felé, de mivel az agyam nem járt többé a fáradtságtól és a könnyek elöntöttek mindent, így teljesen eltévedtem ráadásul egy nagyon kihalt, ijesztő környéken ültem egy padon és annyira tehetetlennek éreztem magam. Elment az étvágyam is, egy óra kellett míg megnyugodtam, aztán utána összeszedtem minden erőmet és próbáltam kiokoskodni hogy jutok el onnan bárhova is, emlékeztem, hogy egy nappal előtte voltam egy nagy bevásárlóközpontban, de annyi helyen jártam, hogy sokáig kellett gondolkodnom rajta, hogy az hol volt meg hogy jutok el oda. De végül ott voltam. Ott vettem inni meg kaja helyett fagyit mert brutálisan forróság volt és ott a boltban volt vegán pálcikás jégkrém. Vettem hazafelére ennit. Aztán még egy nagy sétálóutcába mentem, hogy megnézzem milyen boltok vannak, de már leszakadt a kezem a súlytól, meg a lábam az egész napos sétálástól. Aztán ideje volt elindulni a pályaudvarra, de két olyan megálló volt aminek az volt a neve mint a buszpályaudvar és persze hogy rossz helyen szálltam le de már csak negyed óra volt a buszig. Szóval szinte rohannom kellett azzal a súllyal meg a fájós lábaimmal. Annyira ki voltam készülve, hogy legszívesebben ott helyben leültem volna és nem mentem volna sehova. De aztán mivel majdnem egy órát késett a busz, simán elértem. Olyan megkönnyebbülés volt felszállni és ülni. Odafelé alig bírtam ki a 13 órát de hazafelé szinte végig aludtam, hiszen nem aludtam odafele úton meg a többi két napban sem nagyon. Vártam már, hogy hazaérjek. Persze mindenkinek élménybeszámolót kellett tartanom. Szerencsére a videóim és a képeim is jók lettek.

Július:
5-én újabb Chainsmokers koncert várt rám, de most a Balaton Soundon és a 14 éves öcsémet is vittem magammal. Általam ő is nagyon megszerette a zenéjüket. Sosem voltam a Soundon, nem az én világom, a Balaton sem, meg nem nagyon voltam jó kedvemben a hónap elején meg fáradt voltam, de mivel öcsémnek megígértem, hogy megyünk, ezért nem volt visszaút. Persze a koncert megint eszméletlen volt, meg a nap is amúgy. Élveztem, ott is éjszakáztunk, csak hajnalban indultunk haza.
Júliusban volt UNB comeback is, az viszont már sokat dobott a hangulatomon.

Augusztus:
Ez a hónap egy érzelmi hullámvasút volt. Ekkor kezdtem elfogadni a tényt, hogy 2 év után újra lett biasom. The Unit alatt Suwoong volt az aki elcsavarta a fejem úgymond, de nem volt ugyanaz, mint anno mikor 2013-ban megpillantottam JB-t. És 2016-ig minden rendben is volt, csak aztán megváltozott ő is meg én is, és már nem volt ugyanaz. De hiányzott az az érzés, ami minden kpop fannak megvan, hogy legyen egy valaki fő. De nekem JB maradt, csak már nem úgy tekintettem rá. De UNB alatt kezdett éledni bennem valami, amit igyekeztem nem észrevenni, pedig a barátnőm meg nővérem szerint a vak is látta mi készülődik. Ez a valaki volt UNB / U-KISS Jun. Őt már régebb óta ismertem, mert a barátnőmnek U-KISS a főkedvence és mesélt róluk, meg már 2016-ban is próbálta rám sózni, csak leráztam. Erre csak megtalált.. már 2017 őszén is kiszúrtam a válogatáson és utána csak egyre jobban megkedveltem, de nem sejtettem, hogy ez lesz.. Mindenesetre ő az aki most még akkor is képes megmosolyogtatni mikor teljesen ki vagyok borulva. Az előző bejegyzésemben rá céloztam. Kellett nekem, hogy legyen valaki, ezt belátom, de nem hittem, hogy ő lesz az a végén.
Valamint ebben a hónapban kellett elbúcsúznom az említett barátnőmtől mert kiköltözött Kínába. Nagyon lehangoló hetek voltak azok, nem tudtuk mennyit fogunk tudni beszélni, meghát több mint egy évig nem tudunk találkozni.

Szeptember:
Ez a hónap volt a teljes összeomlás számomra, teljes depresszióba estem, rengeteget sírtam és nehezemre esett az is hogy kommunikáljak bárkivel is. Azt hittem ez majd elmúlik, de azóta sem sikerült túl lépni rajta. UNB is ekkor ment ismeretlen ideig szünetre, ami azt jelentette, hogy az egyetlen örömforrásom is tovaszállt.

Október:
Boys Republic feloszlott. Tudtuk, hogy ez lesz, de előtte vártuk az utolsó comebacket. Ehelyett ez a hír fogadott minket. Máig feldolgozhatatlan. És én sosem láthattam őket élőben. Mert mikor 2015-ben itt voltak, gondolkodtam, hogy menjek-e de akkor csak a tagokat ismertem meg pár dalt de nem voltam oda értük. Örök életben bánhatom mostmár, hogy nem mentem el. A tagok azt ígérték, hogy majd találkozhatunk velük itt-ott, de azóta is várunk erre…
A munkatársam agyvérzést kapott, így 1,5 hónapig túlóráztam, minden nap dolgoztam abban a 1,5 hónapban, mivel vendéglátásról van szó, így szombat, vasárnap is.
Közben a UNB tagok külön-külön a saját csapatukkal promóztak és alig bírtam követni.

November:
Teljesen feladtam az évet. Elegem lett mindenből, nem volt erőm semmire, mégis egyszerre ötven helyre kellet koncentrálnom. Munka, nővérem, öcsém és barátnőm szülinapjának szervezése. Csak pihenni akartam, eltűnni napokra, aludni napokig, de nem tehettem meg.

December:
Még mindig nem láttam a végét semminek, alig vártam, hogy túl legyek mindenen. A munkatársaim úgy döntöttek decemberben veszik ki a szabadságaikat szóval újabb túlórák jöttek. Közben kapkodás a karácsony miatt, fáradtság. UNB feloszlásának híre, pedig beígértek egy búcsú comebacket. Bigflo feloszlatásának híre, utolsó koncert. A cicám AIDS-es lett, nem elkapta, örökölte és most hatalmasodott el rajta a betegség. Ez volt az utolsó csepp a pohárban és legszívesebben ordítottam volna, hogy mostmár elég lesz erre az évre.

 

Az első dal, amit idén hallottam az Selena Gomez és Marshmello – Wolves volt. Minden évben kielemezem, hogy igaz volt-e az évemre. De nem igazán tudom eldönteni, hogy ez igaz volt-e mert szerelmes dalról beszélünk. Mindenesetre imádom ezt a dalt.

Az év fő-kedvenc dalai számomra Unit B – No Way, Gunmin&Heedo – Don’t Worry, UNB – Feeling, Jun – Because It’s You és Jude – No Time For Chill voltak. Mindet a The Unit műsornak köszönhetem. Mint mondtam, rányomta az évemre a bélyeget ez a műsor és azt megígérhetem, hogy jövőre sem fogom elfelejteni azokat, akik ezáltal a műsor által megszerettem, akármi is legyen a sorsuk.

Ezennel.. viszlát 2018! Nem tudom valaha volt-e ilyen eseménydús és érzelmi hullámvasúttal megtöltött évem. De biztos, hogy örökre emlékezni fogok azokra a dolgokra, amiket idén éltem meg. Legyen az jó vagy rossz.

Nem fogadok meg semmit jövőre. Nem hiszem, hogy az új év jobb lesz, hiszen alapból UNB feloszlásával fog kezdődni. Fogalmam sincs mi lesz velem UNB nélkül. Nem várok semmire, nem fogok semmit tenni annak érdekében, hogy jobb legyen. Nincs semmi célom, amit szeretnék elérni. Csak azt szeretném, hogy ne legyen még ennél is rosszabb.

Ezzel a dallal búcsúznék. Mert ez a legfrissebb kedvencem és mivel ezek a sorok jellemeznek most a leginkább:

Sometimes i wanna pack my bag and leave
Sometimes i wanna quit and start new life
Sometimes i wanna be a rich (girl), sit and do nothin’
Sometimes i wanna go back where i came from but.. That ain’t where i belong..

 

I realized that the ending was the same and that everyone was the same

Számomra is meglepő, de visszatértem. Mikor 2009-ben elkezdtem a blogot, azért tettem mert depressziós voltam és mert ki kellett adnom valahol az érzelmeimet, mert nem akartam senkivel megosztani, tudom, itt viszont mindenki láthatja, de mégis személytelenebb. Valamint nem is akartam senkit sem fárasztani a dolgokkal, meg úgysem értette volna meg senki.
Aztán 2015-2016-ban már teljesen leszoktam az írásról, mert nem láttam értelmét. De most.. most muszáj volt visszatérnem, mert ki kell “ordítanom” magamból valahol a dolgokat. És mára még jobban lecsökkentettem a barátok számát, egyre jobban elhanyagoltam mindenkit, míg végül egy barátnőm maradt, de épp elég gondja van, nem kell hogy fárasszam én is. Így tehát itt vagyok. Nem igazán érdekel ki olvassa, egyszerűen csak tényleg ki kell adnom.
Tudom, hogy rég nem írtam, azt sem tudom miről írtam miről nem. De nem is lényeg, mert úgyis megszakítom azt a folyamatot.

Ez az év egyszerűen csak túl sok volt. Túl sok mindent, mindenkit elveszítettem, egyik rossz követte a másikat és nem volt időm feldolgozni és kipihenni a történteket, így pár hónapja azt érzem hogy kezd teljesen betelni a pohár. Egyszerűen belefáradtam mindenbe. Nincs kedvem semmihez, nem köt le semmi, már zenét hallgatni sincs kedvem, ami már tényleg azt mutatja, hogy baj van. Fáradt vagyok, végig túlóráztam az elmúlt 5 évet, előtte pedig mindig egyszerre 2-3 helyen dolgoztam suli mellett. Sosem volt szünetem, vendéglátásban vagyok, így még ünnepekkor sem. Egyszerűen fáradt vagyok lelkileg és testileg is. Nincs ami motiváljon, nincs amiért azt érzem az esetleges szabadnapomon, amiért érdemes lenne kikelni az ágyból. Feladtam a fotózást, ami olyan sokáig örömet szerzett. Ha elkaptam egy jó pillanatot, mindig annyira boldog voltam, de többé már nem. Feladtam az interjú fordításokat is, ami szintén lekötött és szerettem. Eddig szerettem eljárni Pestre mászkálni, találkozni barátaimmal, vásárolgatni, de már az is megerőltetés, mert azokat a szabadnapokat inkább itthon tölteném. Még ha nem is tudom mit kezdjek magammal itthon. Mióta május végén, 14 év után az én egyetlen Lizzy kutyám meghalt, azóta ki se megyek a levegőre, ha itthon vagyok. A hangulatom pedig folyton negatív és sokszor csak úgy random módon rám jön a sírás és akkor előtörnek azok a dolgok, amik nem lettek feldolgozva, csak próbáltam a mindennapok rohanásában elnyomni magamban. Melóban folyton ingerlékeny és fáradt vagyok, úgy érzem, hogy minden rám szakad, hogy minden ellenem van. De mégis belemegyek a túlórába, mert így több pénzem lesz és leköti a figyelmemet arról, hogy elmerüljek a gondolataimban, mert abból sosem sül ki semmi jó.
Este nem tudok elaludni, csak éjjel 1-2 körül, jobb esetben. Nappal nincs étvágyam, van hogy kimaradnak napok evés nélkül, csak kávét iszom.

Egyszerűen csak el akarok tűnni. Vagy csak nyugalmat akarok. Az egyetlen dolog ami a szemem előtt lebeg, amit szeretnék a későbbiekben, az egyedül élni egy kicsi házban. De nem teszek semmit érte egyébként. Mármint nem tudom elképzelni, hogy elköltözzek innen, mert 2 éves korom óta itt élek, túlságosan kötődöm ide, de mégis ez az egyetlen kép ugrik be előttem ha a jövőre gondolok. Hogy egy kis sötét házban élek egyedül. Nyugalomban, amire vágyok.
Azt már írtam itt korábban is, hogy ahogy elteltek az évek úgy, hogy elértem volna bármit is amit akartam, vagy kaptam volna bármi támogatást, így szépen mindent elengedtem, mert mindig azt éreztem, hogy kifutottam az időből. Így másokkal ellentétben már tényleg nem vágyok semmire. Tényleg. Nem csak mondom, beletörődtem abba, hogy sosem érem már el azokat amikről anno álmodtam és jó ez így, nem futok utánuk feleslegesen. Ahogy abba is beletörődtem, hogy egyedül fogom leélni az életemet, mert utálom a külsőmet, így hogy tudna bárki is szeretni, ez egy elég összetett és logikus dolog. De ezzel megint csak egy újabb gondot zártam ki. Nyilván fájt az elején, de mára már természetesnek veszem, hogy ezek a dolgok nálam kimaradnak. És soha nem is hangoztatom vagy sajnáltatom magam, mert ez számomra olyan természetes, mint másnak a családalapítás. És idegesít ha valaki próbál bókolni, hogy azt mondja, hogy jól nézek ki, mert szerintem nem és zavar ha azt mondja, mert miért mondja azt?! Ezért az ilyen helyzetekben nem is tudok kedvesen lerázni senkit sem, mindig bunkó leszek. Az egyetlen dolog aminél szeretem, ha dicsérnek az a munkám. Azt szeretem hallani, ha azt mondják, hogy ezt meg azt jól csináltam vagy ügyes vagyok.

Egy ideje tényleg csak az állataim és a zene és általuk a kedvenc előadóim vidítottak fel. De nézzük csak. Az állataimnál sorra következtek be a tragédiák, amik csak traumát okoztak nálam. A kedvenc cicámat most is macska AIDS-szel kezeljük. Nem, nem másik cicától kapta el, mert ki sem megy, ivartalanítva van. Örökölte. Nem érdekes ez? Óvom-védem, és az ilyen beüt, másnak kint van a cica, oda se figyel mi van vele és éldegél simán évekig. Én meg most imádkozhatok az életéért, hordhatom méreg drága kezelésekre. Ez a legfrissebb negatív esemény, ez már csak hab volt a tortán idén azt hiszem. Mikor az állatorvos kiejtette a száján mi a baja, alig bírtam visszatartani, hogy ne bőgjem el magam, mert egyszer 2007-ben már kezelték az egyik cicámat ezzel, pontosan tudom mivel jár. De mikor kijöttem, persze ömlöttek a könnyeim, nem érdekelt ki látja vagy hallja, hogy sírok.
A zenei része pedig… az elmúlt évek másról sem szóltak, csak hogy a főkedvenceim feloszlanak, egymás után. 8 kedvenc csapatom oszlott fel az elmúlt években, idén kettő és januárban jön a következő. Darabokra törve a szívemet. Kezdem azt érezni, hogy én hozom rájuk a balszerencsét. Mikor megszeretsz valakit és az ő zenéjük, nevetésük az egyetlen menekvésed, majd ez egyik pillanatról a másikra véget ér. Felfoghatatlan. Főleg mert esélyed sem volt a többségükkel találkozni.

Tehát igen, felvidítanak egy kis ideig, mikor nézem a videókat, akkor igen, megnevettetnek, megmosolygom őket, valakitől akkor is mosolyognom kell, ha csak rágondolok, ez mondjuk jelenleg egy valaki, aki a legnagyobb helyet foglalja el a szívemben. De folyton ott van a szemem előtt, hogy vajon meddig lesz ez így.
Az állatoknál is, ha elmegyek itthonról, nem felejtem el megsimogatni őket, mert sosem tudom mire jövök haza. A két cicám, akiket a legjobban szerettem, mind a kettőjüket úgy veszítettem el, hogy én nem voltam itthon, csak a családtagjaim.

Legyen szó bármiről, folyton bennem van a félsz, hogy ez meg az vajon meddig lesz így, mikor fog történni valami, mikor fogom elveszíteni. Belém égett ez. És nem hagy nyugodni. És mi még rossz az egészben? Nem mutatni hogy gond van. Régen nem ment, régen mindenki tudta, hogy tiszta depresszió vagyok. De mivel úgy érzem, hogy azzal ha rossz kedved van, azzal ha mérges vagy, azzal csak a körülötted lévőket zavarod, nekik okozol kellemetlenséget, mert nem tudják hogyan viselkedjenek ezekben a helyzetekben veled, ezért mára megtanultam, hogy mindig úgy kell tenni, mintha jó vagy legalább átlagos kedved lenne. Mintha lenne kedved ide menni, oda menni, ezt meg azt csinálni. Közben belül haldokolsz, de számít ez?!

Nem is tudom mit szeretnék igazából. Tényleg csak eltűnni.

Ezt a dalt itt hagyom. Ennél a szövegnél semmi sem igazabb rám.