Az előző bejegyzésem megírása után szinte rögtön beteg lettem. Torokgyulladás, megfázás, láz, szédülés, gyengeség, úgyhogy nagyon jó volt így dolgozni. De teljesen mindegy, mert mindig beteg vagyok. Valami bajom mindig van, valamim mindig fáj. De egyikről sem veszek tudomást, amennyire csak tudok. Orvoshoz sosem megyek el, gyógyszert sem igazán szedek. Ugyanúgy dolgozom, akármilyen szarul is vagyok. Nem vagyok az a fajta, aki hagyja, hogy egy betegség keresztülhúzza a számításait. Pedig sokszor vagyok már ájulás közeli állapotban. De az egészségem sosem állt a fontossági sorrendem elején. Már 10 éve vagyok vegetáriánus és hiába is akartak kioktatni, nem érdekelt. Mert inkább étkezzek kevésbé egészségesen, minthogy bármiféle állatot vagy leszármazottjait megegyem. Aludni is keveset alszok. Biztos, hogy megnézem melyik kedvencemmel mi történt, ha este 11kor esek haza melóból és másnap 3/4 4kor kelek, akkor is. Sokszor csak 2-3 órát alszom. Volt, hogy egy héten összesen csak 10 órát aludtam. De ha nem veszel tudomást róla, lehet, hogy a szervezeted már halott lesz, de ameddig te nem adod fel, addig bírod. Aztán van hogy egy hétig nem eszek semmit, mert nem kell, mert nem érzem magam éhesnek, mert undorodom mindentől, vagy csak mert éppen olyanom van, hogy most nem eszek, mert minek. És semmi bajom. Ilyenkor semmi bajom. De mikor eszek, alszok és éppen szükségem lenne az energiára, valami mindig jön, hogy ne legyen olyan jó. Ez a torokgyulladás sem jöhetett volna jobbkor. Még jó, hogy 3-4 nap alatt lepörgött az egész.
Egy ideje nagyon szerettem volna sziámi cicát. Illetve már kiskorom óta szerettem volna, mert egyszer volt egy Mandula nevű lány sziámink, de anyu elajándékozta, pedig én annyira szerettem. Aztán mostanában ez a téma újra felszínre került, főleg JB miatt, mivel neki is sziámi cicája van, Nora. Szóval elkezdtem keresgélni, de sokkot kaptam kicsit az árakon. Meg úgy voltam vele, hogy nekem nem is kell kiscica, mert sajnos nem tudom az egész napomat rászentelni, mivel dolgozom. Szóval menhelyeket is kerestem meg beléptem sziámi cica mentés csoportokba. Már folyamatban is volt egy egy éves lány sziámi cica, mikor egyik nap jöttem haza a munkahelyemről és azt hittem káprázik a szemem. Egy kb. 7 hetes apróság ült az egyik ház udvarán és teljesen sziámi cicának nézett ki. Több se kellett nekem. Itt zaklattam anyuékat, hogy kik laknak ott és hogy vajon kell-e nekik az a kiscica. Addig hisztiztem, míg végül anyu lekérte a tudakozóból a számukat, felhívta és 10 percen belül már a kezemben is volt a kiscica. Én pedig annyira boldog voltam. Úgy jöttem végig haza, hogy: van sziámi cicám hihi van sziámi cicáááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááám és mutogattam mindenkinek meg vigyorogtam, mint valami fogyatékos. Tényleg egy vágyam vált valóra. Fiú egyébként, aminek örülök is meg nem is. Croquettnek neveztem el, vagyishát Krokettnek, de angolosan szebben néz ki. Mindenképp olyan nevet akartam neki, amit JB-hez tudok kötni, szóval ezért lett ez. Ez pedig azért vezethető vissza hozzá, mert mikor néztük a Dream High 2-t és JB szőkéből barna lett az utolsó részekre, Zelda beszólt, hogy így olyan burgonya feje van. Meg ne kérdezzétek miért, ez olyan hülye szokás nálunk. Szinte mindenkit hasonlítunk valakihez vagy valamihez. xD Szóval JB-n megmaradt a burgonya és krumpli jelző, amiből elég vicces szituk szoktak keveredni itthon… ㅋㅋㅋ Na és ebből jött a Krokett.
És még egy kiscicát elhoztunk onnan, aki fekete-fehér. Ő öcsémé és a Puffancs nevet kapta. Így mostmár három pici csöppség van, hiszen nemrég a velük egyidős Jacksont fogadtam be az utcáról.
4 bandára illetve előadóra függtem rá az elmúlt hetekben, legalábbis ami a zenéjüket illeti.
Beast az egyik, akiket már eddig is hallgattam meg bírtam a dalaikat, de ez az új Good Luck telitalálat volt nálam. Annyi kedvenc dalom van az albumról, hogy nem is tudnék egyet kiválasztani. Az egyik ilyen mindenképp a klipes dal.
Taeyang a másik, akire teljesen rákattantam. Az egész albuma annyira csodálatos. Meg is rendeltem.
Erről viszont nem csak a klipes, Eyes, Nose, Lips dalt linkelem be, hanem egy fanvideót, amiben a kedvenc dalom van erről a Rise albumról, ráadásul Woobin és volt barátnője, Jiahn szerepel benne. Annyira szépen összevágták. Még mindig annyira sajnálom, hogy szakítottak. :(
És két nemrég debütált banda keltette még fel a figyelmemet. Velük egyenlőre csak ismerkedek, de a dalaik így elsőre nem olyan rosszak. De nem tudom eldönteni, hogy Halo vagy Bigflo tetszik-e jobban.
Említettem, hogy egy héten át minden GOT7 tagtól lehet majd 1-2 órán keresztül kérdezni twitteren. Ez általában náluk késő este-éjfél tájéka volt, ami nálunk délután 2-5 között időpontot jelent. Mark kivételével (mert ő volt az első és nem tudtam mit kérdezzek) mindegyik tagnak írtam. Választ nem kaptam, de attól még jó érzés volt nekik írni. Viszont múlt hét hétfőn volt az a nap, mikor JB-től lehetett kérdezni és nagyon szerettem volna, ha ő visszaír, így percenként küldtem neki tweetet és mindig mást írtam, vagyishát átfogalmaztam, mert ha sokszor küldöm el ugyanazt, letilt a twitter. De nem válaszolt. Pedig ő volt az, aki a legtöbb fannak visszaírt, egészen pontosan 78-nak. Bár ő nem olyan aranyosakat mondott, mint a többiek, mégis olyan jó lett volna. De nem írt, és sokkal csalódottabb voltam tőle, mintha nem is írtam volna. Nem akartam elhinni, hogy egyszer sem futott bele az én üzenetembe, ráadásul ő is nagyon jól tud angolul, ez sem lehetett akadály. Aztán túl tettem magam ezen.
Másnap feltettem még egy képet instagramra Croquette-ről és gondoltam miért is ne, bejelölöm JB-t rajta. De a kép feltöltése és a döntés, hogy bejelölöm között eltelt vagy 10 perc. Utána mégis meggyőztem magam róla és bejelöltem. Majd leálltam videókat nézni neten. Eszembe sem jutott, hogy ő majd likeolja azt. Mivel egyrészt ő nem lóg annyit egyik oldalon se, ritka ha kitesz valamit és még ritkább, ha bármit is belikeol, amin megjelölik. Majd nézem, van egy pár értesítésem instagramról. Csupa GOT7 fanok. Hát mondom ez hogy lehet, ekkor már sejtettem valamit. Majd megláttam: defjeffb liked your photo. Akkorát sikítottam, el nem tudták képzelni mi bajom van. Itt remegtem, meg gyorsan írtam nővéremnek meg barátnőmnek is, meg is örökítettem és majd ki ugrottam a bőrömből. Pont JB, pont az én képemet. Annyira hihetetlen volt. Nagyon boldog voltam és mondtam is, hogy akármikor rossz kedvem lesz, elég lesz erre ránéznem.
De sajnos ezután minden olyan rossz lett.
Pénteken megérkezett a csomagom. Amiben benne volt nővérem BAP – Unplugged albuma. És az én két GOT7 – GOT♡ albumom. Azért kettő, mert egyrészt így lehetett szettben rendelni és akkor mind a két féle posztert megkaptam hozzá és mert így nagyobb esélyem volt rá, hogy majd JB fotókorong lesz benne. Másiknak meg Yugyeomot szerettem volna, vagy Markot, esetleg Jacksont. Mert ők a fő kedvenceim JB után. Általában meg szoktam érezni ki lesz benne és sokszor be is jön. De most nem figyeltem a megérzéseimre, viszont péntekre virradó éjjel azt álmodtam, hogy Jr. és Jackson lesz benne. Erre bontom ki az albumot és ki volt az első albumban? Jr. Mondom, oké… De lehetne a másikban akkor JB?! Bontom és Youngjae nézett vissza rám. Akkor kicsit elhagyott a lelkesedés. Pont ők ketten. Szeretem őket is, de ők állnak nálam az utolsó helyen. Egyértelmű volt, hogy cserére bocsájtom. Azóta sikerült is elcserélnem Youngjae-t Yugyeomra egy lengyel lánnyal. De JB-m egyenlőre még nincs.
De azért persze magának az albumnak nagyon örültem, mert annyira csodálatos. <3
Aztán siettem dolgozni, annyira siettem, hogy már nem mentem ki a kertbe elköszönni Csongitól. Minden egyes nap az az első, hogy megnézem hol van, adok nekik friss vizet, megsimogatom. Mindig, mielőtt elmegyek itthonról, elköszönök tőlük, legalábbis Csongitól biztosan. Minden egyes este jó éjszakát kívánok nekik, megsimogatom őket. Csongit utoljára, ő még puszit is kap. És rendesen paranoiás voltam, ha ebből bármi is kimaradt. De most kimaradt, pedig csak fél perc lett volna. Dolgoztam, este 11-ig, és mikor jöttem haza, jöttem át az úton, láttam, hogy egy nagy vértócsa van előttünk. Túlságosan nagynak gondoltam, de attól még rossz érzésem volt. Jöttem be, senki nem válaszolt. Szó szerint így történt:
– Hali
– …
– Ugye nem egy cicát ütöttek el?
– Zelda: de
– De ugye nem a Csongit
– …
– Ugye nem?
– de
Innentől kezdve nálam képszakadás. Összerogytam és bőgtem, ordítottam, levegőt sem vettem és már úgy fuldokoltam. Sokkot kaptam, szerintem hisztériás rohamom volt. Ilyet csak tévékben láttam eddig. Brutális volt átélni. Nem fogtam fel, hogy elment. Egyfolytában mondogattam, hogy az nem lehet, őt nem veszíthetem el. Biztos nem is őt ütötték el, és ő kint van. Meg hogy meg akarom simogatni, magamhoz akarom ölelni. Meghogy hívjuk ki az állatorvost most és majd ő meggyógyítja. Meg hogy dögöljön meg az, aki elütötte most ebben a percben. Meg hogy inkább én haltam volna meg. Azt, hogy meg akarok halni és nélküle már semmi értelme az életemnek. Azt, hogy az egész az miatt van, mert nem búcsúztam el tőle és hogy nem is tudom mikor ettem együtt vele utoljára meleg szendvicset. És hasonló dolgokat. Egy órán keresztül csak mondogattam és bőgtem. Reszkettem a sírástól, a fejem majd szét szakadt. Kiszáradtam, nem kaptam levegőt, és tényleg nem tudtam magamról. Aztán egyszer csak sikerült magamhoz térni, mintha elvágtak volna valamit. Akkor már csak bámultam magam elé és folytak a könnyeim. Néha megrázott még egy hangos sírógörcs, de már nyugodtabb voltam. Croquette sokszor oda jött hozzám, mintha vigasztalni akarna. Puffancs is és mivel Csongi is fekete fehér volt, felvettem, de aztán letettem, azzal a kijelentéssel, hogy ez nem a Csongi és bőgtem tovább. Éjjel 1 volt, mire képes voltam felállni a földről. De a sírás nem maradt abba. Csináltam a dolgaimat, amit minden este, meló után, de annyira értelmetlennek tűnt minden. Leültem a géphez is, de semmire nem voltam képes. Befeküdtem az ágyba, de nem tudtam lehunyni a szememet, egész éjjel sírtam. Végül hajnal 6kor tudtam elaludni, de 9kor már keltem. Kimentem és éppen köszöntem volna Csonginak, de rájöttem, hogy nem tudok és megint kezdődött az egész kiborulás elölről. Megcsináltam a szokásos reggeli rutint, adtam nekik vizet, az egyik vizes tálba csak Csongi miatt kellett inni rakni, onnan csak ő ivott és éppen meg akartam tölteni, mikor rájöttem, hogy már ez is felesleges és összerogytam megint. Akármihez hozzá akartam fogni, nem láttam értelmét. Aztán eltemettük őt. Akkor láttam először a holttestét, de azt hiszem ez a látvány örökre bennem fog élni. Még a nyelve is kint volt, ahogy mindig kilógott neki. Mindig azt mondtuk neki, hogy olyan, mint egy kiskutya. Teljesen úgy viselkedett pici kora óta. Ő annyira különleges és okos cica volt, hozzá hasonlóval sosem találkoztam és soha nem is fogok. Össze voltam vele nőve. Ahogy korábban említettem, akárhányszor melegszendvicset ettem, ő már jött is és nélküle azt meg sem lehetett enni. Imádta, de csakis akkor evett belőle, ha úgy csináltam, ahogy szereti.
Fél órával a melóba indulás előtt temettük el, szóval fogalmam sem volt, hogy fogom végig csinálni ezt a napot. A szemeim vérvörösek voltak, fel voltak dagadva és nagy fekete karikák voltak körülötte, szörnyen néztem ki. A fejem szétszakadt. Mintha éppen agyvérzést akartam volna kapni. Bár nem tudom az milyen, de tényleg mintha az agyam fájt volna, mert ott belül még sosem éreztem, hogy fáj, csak a homlokom körül szokott. De ezek mit sem értek a szívfájdalmam mellett. Mióta elütötte az autó, azóta ki sem mertem nézni az ablakon. Így tudtam, hogy mikor majd át akarok menni az úton, az sem lesz egyszerű eset. És tényleg. Hiába szedtem össze magam valamennyire készülődés közben, minden feleslegessé vált, mikor átmentem az úton és megláttam a helyet… Az utat végig bőgtem, úgy is mentem be, a munkatársam úgy jött utánam. Próbáltam összeszedni magam és titkolni, hogy baj van. De nem tudtam, mert a szemeim mindent elárultak és csak kérdezgettek, kérdezgettek és kérdezgettek a vendégek, én pedig csak könnyeztem, könnyeztem és könnyeztem. Csak azt vártam, hogy vége legyen ennek a napnak. Estére a barátaimnak köszönhetően ellepett a nyugodtság. Ami viszont engem nagyon zavart, mert nem akartam. Aznap este már csak picit folytak a könnyeim, de másnap reggel mikor kiültem a sírjához, kezdődött minden előröl. Akkor döbbentem rá, hogy tényleg elvesztettem és hogy tényleg nincs többé. Hogy nincs már többé pici Csongi baba kucipók, merthogy mindig így hívtam. Hogy teljesen egyedül maradtam és hogy mindenki annyira messze van és hogy nélküle csak az üresség maradt és nem maradt belőle semmim. Se utódja, se semmim, csak az emlékek, képek és videók. Nem tudok úgy közlekedni a házban vagy az udvaron, hogy ne jusson eszembe szinte mindenről.
Ebben az egészben az a legrosszabb, hogy az élet megy tovább. Nem akarom, hogy tovább menjen. Nem akarom kevésbé rosszul érezni magam, nem akarom, hogy kevésbé fájjon. Nem akarom, hogy csak egy emlék legyen. Nem akarom, hogy csak egy emlék legyen, ami aztán elhalványul. Nem akarom elfelejteni őt. Ő számomra nem csak egy cica volt. Ő volt a legjobb barátom, ő volt számomra az egyik legfontosabb. És igen, jobban szerettem őt, mint mondjuk a szüleimet vagy Zelda kivételével a testvéreimet. Ha sírni akartam mindig elvonultam vele a kertbe és neki sírtam ki a bánatomat és mindig tudta mivel csaljon mosolyt az arcomra. És igenis hibáztatom magamat is a baleset miatt, mert még csak el sem búcsúztam tőle és hibáztatok mindenki mást, amiért nem figyelt oda rá, hogy ez az egész baleset megtörtént. És hibáztatom Istent is, mert nem hiszem, hogy akkora dolgot vétettem, hogy elvesszem az egyik legfontosabb személyt az életemből. Őt nem pótolhatja senki sem. Hiába van itt Krokett, őt annyira távol érzem magamtól. És nem is akarok senkit se ezentúl úgy szeretni, mint ahogy Csongit szerettem. Fogalmam sincs hogy dolgozzam ezt fel és fogalmam sincs mihez kezdjek. Vissza akarom kapni, miért ennyire képtelenség ez? :'( Tisztán emlékszem arra a percre, mikor megpillantottam őt először. Még egy olyan kiskori kép is volt a telefonom háttere. 3 év alatt nem váltottam le. És még mindig az van azon a telefonomon. Mert közben az újra már nem őt tettem vissza. De őt kellett volna. Hogy lehetek ilyen hülye? :'( Annyira… annyira hiányzik. :'(
Annyi dal emlékeztet rá, de legfőképpen Unique – Ugye mindig itt leszel? És mikor meghallom, mindig úgy elszorul a torkom. Mikor Csongi anyukája, az öreg Fifi meghalt, akkor is ezt a dalt hallgattam, miközben a karjaimban tartottam az akkor még baba Csongit. Amikor Fifiről írtam itt, akkor is ezzel a dallal búcsúztam el és ez volt a bejegyzésem címe, ezért úgy gondoltam most is így kell tennem.
Annyeong ~
Dóri Rainbow's blog 