Számomra is meglepő, de visszatértem. Mikor 2009-ben elkezdtem a blogot, azért tettem mert depressziós voltam és mert ki kellett adnom valahol az érzelmeimet, mert nem akartam senkivel megosztani, tudom, itt viszont mindenki láthatja, de mégis személytelenebb. Valamint nem is akartam senkit sem fárasztani a dolgokkal, meg úgysem értette volna meg senki.
Aztán 2015-2016-ban már teljesen leszoktam az írásról, mert nem láttam értelmét. De most.. most muszáj volt visszatérnem, mert ki kell “ordítanom” magamból valahol a dolgokat. És mára még jobban lecsökkentettem a barátok számát, egyre jobban elhanyagoltam mindenkit, míg végül egy barátnőm maradt, de épp elég gondja van, nem kell hogy fárasszam én is. Így tehát itt vagyok. Nem igazán érdekel ki olvassa, egyszerűen csak tényleg ki kell adnom.
Tudom, hogy rég nem írtam, azt sem tudom miről írtam miről nem. De nem is lényeg, mert úgyis megszakítom azt a folyamatot.
Ez az év egyszerűen csak túl sok volt. Túl sok mindent, mindenkit elveszítettem, egyik rossz követte a másikat és nem volt időm feldolgozni és kipihenni a történteket, így pár hónapja azt érzem hogy kezd teljesen betelni a pohár. Egyszerűen belefáradtam mindenbe. Nincs kedvem semmihez, nem köt le semmi, már zenét hallgatni sincs kedvem, ami már tényleg azt mutatja, hogy baj van. Fáradt vagyok, végig túlóráztam az elmúlt 5 évet, előtte pedig mindig egyszerre 2-3 helyen dolgoztam suli mellett. Sosem volt szünetem, vendéglátásban vagyok, így még ünnepekkor sem. Egyszerűen fáradt vagyok lelkileg és testileg is. Nincs ami motiváljon, nincs amiért azt érzem az esetleges szabadnapomon, amiért érdemes lenne kikelni az ágyból. Feladtam a fotózást, ami olyan sokáig örömet szerzett. Ha elkaptam egy jó pillanatot, mindig annyira boldog voltam, de többé már nem. Feladtam az interjú fordításokat is, ami szintén lekötött és szerettem. Eddig szerettem eljárni Pestre mászkálni, találkozni barátaimmal, vásárolgatni, de már az is megerőltetés, mert azokat a szabadnapokat inkább itthon tölteném. Még ha nem is tudom mit kezdjek magammal itthon. Mióta május végén, 14 év után az én egyetlen Lizzy kutyám meghalt, azóta ki se megyek a levegőre, ha itthon vagyok. A hangulatom pedig folyton negatív és sokszor csak úgy random módon rám jön a sírás és akkor előtörnek azok a dolgok, amik nem lettek feldolgozva, csak próbáltam a mindennapok rohanásában elnyomni magamban. Melóban folyton ingerlékeny és fáradt vagyok, úgy érzem, hogy minden rám szakad, hogy minden ellenem van. De mégis belemegyek a túlórába, mert így több pénzem lesz és leköti a figyelmemet arról, hogy elmerüljek a gondolataimban, mert abból sosem sül ki semmi jó.
Este nem tudok elaludni, csak éjjel 1-2 körül, jobb esetben. Nappal nincs étvágyam, van hogy kimaradnak napok evés nélkül, csak kávét iszom.
Egyszerűen csak el akarok tűnni. Vagy csak nyugalmat akarok. Az egyetlen dolog ami a szemem előtt lebeg, amit szeretnék a későbbiekben, az egyedül élni egy kicsi házban. De nem teszek semmit érte egyébként. Mármint nem tudom elképzelni, hogy elköltözzek innen, mert 2 éves korom óta itt élek, túlságosan kötődöm ide, de mégis ez az egyetlen kép ugrik be előttem ha a jövőre gondolok. Hogy egy kis sötét házban élek egyedül. Nyugalomban, amire vágyok.
Azt már írtam itt korábban is, hogy ahogy elteltek az évek úgy, hogy elértem volna bármit is amit akartam, vagy kaptam volna bármi támogatást, így szépen mindent elengedtem, mert mindig azt éreztem, hogy kifutottam az időből. Így másokkal ellentétben már tényleg nem vágyok semmire. Tényleg. Nem csak mondom, beletörődtem abba, hogy sosem érem már el azokat amikről anno álmodtam és jó ez így, nem futok utánuk feleslegesen. Ahogy abba is beletörődtem, hogy egyedül fogom leélni az életemet, mert utálom a külsőmet, így hogy tudna bárki is szeretni, ez egy elég összetett és logikus dolog. De ezzel megint csak egy újabb gondot zártam ki. Nyilván fájt az elején, de mára már természetesnek veszem, hogy ezek a dolgok nálam kimaradnak. És soha nem is hangoztatom vagy sajnáltatom magam, mert ez számomra olyan természetes, mint másnak a családalapítás. És idegesít ha valaki próbál bókolni, hogy azt mondja, hogy jól nézek ki, mert szerintem nem és zavar ha azt mondja, mert miért mondja azt?! Ezért az ilyen helyzetekben nem is tudok kedvesen lerázni senkit sem, mindig bunkó leszek. Az egyetlen dolog aminél szeretem, ha dicsérnek az a munkám. Azt szeretem hallani, ha azt mondják, hogy ezt meg azt jól csináltam vagy ügyes vagyok.
Egy ideje tényleg csak az állataim és a zene és általuk a kedvenc előadóim vidítottak fel. De nézzük csak. Az állataimnál sorra következtek be a tragédiák, amik csak traumát okoztak nálam. A kedvenc cicámat most is macska AIDS-szel kezeljük. Nem, nem másik cicától kapta el, mert ki sem megy, ivartalanítva van. Örökölte. Nem érdekes ez? Óvom-védem, és az ilyen beüt, másnak kint van a cica, oda se figyel mi van vele és éldegél simán évekig. Én meg most imádkozhatok az életéért, hordhatom méreg drága kezelésekre. Ez a legfrissebb negatív esemény, ez már csak hab volt a tortán idén azt hiszem. Mikor az állatorvos kiejtette a száján mi a baja, alig bírtam visszatartani, hogy ne bőgjem el magam, mert egyszer 2007-ben már kezelték az egyik cicámat ezzel, pontosan tudom mivel jár. De mikor kijöttem, persze ömlöttek a könnyeim, nem érdekelt ki látja vagy hallja, hogy sírok.
A zenei része pedig… az elmúlt évek másról sem szóltak, csak hogy a főkedvenceim feloszlanak, egymás után. 8 kedvenc csapatom oszlott fel az elmúlt években, idén kettő és januárban jön a következő. Darabokra törve a szívemet. Kezdem azt érezni, hogy én hozom rájuk a balszerencsét. Mikor megszeretsz valakit és az ő zenéjük, nevetésük az egyetlen menekvésed, majd ez egyik pillanatról a másikra véget ér. Felfoghatatlan. Főleg mert esélyed sem volt a többségükkel találkozni.
Tehát igen, felvidítanak egy kis ideig, mikor nézem a videókat, akkor igen, megnevettetnek, megmosolygom őket, valakitől akkor is mosolyognom kell, ha csak rágondolok, ez mondjuk jelenleg egy valaki, aki a legnagyobb helyet foglalja el a szívemben. De folyton ott van a szemem előtt, hogy vajon meddig lesz ez így.
Az állatoknál is, ha elmegyek itthonról, nem felejtem el megsimogatni őket, mert sosem tudom mire jövök haza. A két cicám, akiket a legjobban szerettem, mind a kettőjüket úgy veszítettem el, hogy én nem voltam itthon, csak a családtagjaim.
Legyen szó bármiről, folyton bennem van a félsz, hogy ez meg az vajon meddig lesz így, mikor fog történni valami, mikor fogom elveszíteni. Belém égett ez. És nem hagy nyugodni. És mi még rossz az egészben? Nem mutatni hogy gond van. Régen nem ment, régen mindenki tudta, hogy tiszta depresszió vagyok. De mivel úgy érzem, hogy azzal ha rossz kedved van, azzal ha mérges vagy, azzal csak a körülötted lévőket zavarod, nekik okozol kellemetlenséget, mert nem tudják hogyan viselkedjenek ezekben a helyzetekben veled, ezért mára megtanultam, hogy mindig úgy kell tenni, mintha jó vagy legalább átlagos kedved lenne. Mintha lenne kedved ide menni, oda menni, ezt meg azt csinálni. Közben belül haldokolsz, de számít ez?!
Nem is tudom mit szeretnék igazából. Tényleg csak eltűnni.
Ezt a dalt itt hagyom. Ennél a szövegnél semmi sem igazabb rám.
Dóri Rainbow's blog 