Életem harmadik dalszövege: Csak álom volt?!

ez az egyetlen versem, dalszövegem, amit eddig még senki sem olvasott, mert a többit mind megmutattam Zelda-nak meg még pár barátnőmnek. de ezt még soha senkinek. úgyhogy ez most egy PREMIER. :D xD

Csak álom volt?!

Felkelek, s te már nem vagy itt mellettem,
Te, akit álmomban annyira szerettem.
Ragyogó barna szemed elcsábított,
Barna hajad illata elkábított.

Csak álom volt,
Hogy átkarolsz és fogod a kezem?
Csak álom volt,
Hogy mosolyogva mondogatod nevem?
Csak álom volt,
Hogy egymást vigasztaltuk ölelkezve?
Csak álom volt,
Hogy elvonultunk saját világunkba, biztonságra törekedve?

Talán télleg csak egy álom volt,
Hisz oly szép volt, mint még eddig soha.
Erőt és reményt adtál nekem,
Még ha valójában az élet velem olyan mostoha!

Csak álom volt,
Hogy átkarolsz és fogod a kezem?
Csak álom volt,
Hogy mosolyogva mondogatod nevem?
Csak álom volt,
Hogy egymást vigasztaltuk ölelkezve?
Csak álom volt,
Hogy elvonultunk saját világunkba, biztonságra törekedve?

Csak egy álom volt, ebben már biztos vagyok,
De nem csüggedek, mert mostanában álmomban mindig veled vagyok.
Mindig mellettem vagy, átkarolsz, és rám nevetsz,
Ha más fiú nem is, de te legalább szeretsz!

2010. 03. 08., Leányvár

fura, h már lassan 1 éve írtam ezt, mert olyan mintha most történt volna. nem is tudom mikor jelent meg először “az az ismeretlen srác” az álmomban, talán úgy február közepén. emlékszem az első álmomra, amiben benne volt. a munkahelyemen voltam és nagyon szar kedvem volt valamiért, egyszer csak a folyóson elment mellettem Ő, rám mosolygott, majd megfogta a kezem. annyira élethű és brutális volt. majd mintha már nem is a melóhelyemen lettem volna, leültem vele beszélgetni. nem emlékszem már, h miről, de tudom, hogy akkor álmomban (!) beleszerettem, mert olyan kedves és jófej volt. és tök ugyanolyanok voltunk. ráadásul pont az esetem. picit világosabb barna hosszú haj, nagy barna szemek, nem magas, de nem is alacsony, picit aranyosan kisfiús fej.. és a hangja.. *-* arra még mindig tisztán emlékszem. mikor ez az álom után felkeltem, szinte biztos voltam benne, hogy nem álmodtam. életemben nem volt még ilyen élethű álmom. egész nap ezen gondolkoztam. úgy mentem el aludni, hogy vajon ma is eljön? és igen, a következő talink a buszon volt. aztán másnap a sulinkban és így ment egy héten keresztül. egyre közelebb kerültünk egymáshoz és én mondhatni már teljesen begolyóztam. bár ezen nem kell csodálkozni ezek után. nem is mondtam el csak két embernek. egyik Zelda volt a másik pedig Liza. Liza azt mondta, h ő már hallott ilyenről és h állítólag ha visszatérő álmod van egy idegennel, akkor előbb-utóbb meg fog jelenni, de lehet, hogy egy másik alakban, testben. O_o nahát több sem kellett nekem.. mindenkiben őt kerestem. persze sikertelenül. aztán megírtam ezt, de ekkor már csak minden 3. álmomban volt, majd egyre kevesebbet és kevesebbet láttam, míg végül áprilisban végleg eltűnt. :( nem tudom, hogy mi volt ez és hogy most ebben mennyi valóság volt, mindenesetre elég durván hatással volt rám. nyáron még 1x megjelent, de akkor veszekedtünk. :( ha belegondolok, talán jobb is, mert télleg teljesen megőrültem volna, de azért hiányzik.. mert ahogy a szövegben is van, ő legalább szeretett. :(
egyébként Marcellnek hívták és 17 éves volt, de valószínűleg most már 18 lehet. viszont többet nem tudtam meg róla. csak azt, hogy ő velem ellentétben nem szereti sem a JRockot, sem AFC-t és semmi magyar zenét, csakis kizárólag Alesana, Blessthefall, 30STM, Paramore és hasonló zenekarokat hallgatott.
arra is gondoltam, h lehet, h egy szellem volt. de akkor miért pont engem talált meg?! nem ismertem egy Marcellt sem egész eddigi életemben és még most sem ismerek személyesen, sőt úgy egyáltalán nem, csak Marcel Gothow-ot, a Cinema Bizarre-ból ismert Shint.  és még az sem lehet, hogy Shin miatt álmodtam vele, mert akkor még nem lehetett tudni, hogy ő is Marcel, pont mikor Marcell eltűnt, akkor árulta el Shin az igazi nevét. viszont egy biztos.. mindkettőjük miatt Marcell lett a kedvenc fiú nevem.

egyenlőre úgy néz ki, hogy a műveim megosztását befejeztem. mármint ezt írtam utoljára, mert azóta nincs ihletem. viszont 1 évig tartott míg a verseimet és dalszövegeimet kitettem. ha nem olvastad volna őket, itt mindegyiket megtalálod.

Dóri Rainbow. <3

Életem második dalszövege: Mondd, szeretsz még?

Mondd, szeretsz még?

Hűvös az éjjel, reszketek és fázok,
Álom helyett, én meleg ölelésedre vágyok.
Mellettem fekszel, mégis oly távol vagy tőlem,
Mintha te direkt menekülnél előlem.

Mondd, szeretsz még?
Akkor miért nem nézel rám?
Akkor miért nem mondod el, hogy mi az, ami bánt?

Miért hazudsz még?
Miért nem vallod be magadnak?
Ha menni akarsz, visszatartani nem akarlak!

Nem nevetsz úgy, mint régen, csak ál-mosolyoddal áltatsz,
A fájdalmas és kegyetlen igazsággal váratsz.
Megbeszélni vagy tisztázni a dolgot nem mered,
Viselkedésedből tehetetlenség ered.

Mondd, szeretsz még?
Akkor miért nem nézel rám?
Akkor miért nem mondod el, hogy mi az, ami bánt?

Miért hazudsz még?
Miért nem vallod be magadnak?
Ha menni akarsz, visszatartani nem akarlak!

Rám nézel, de másra gondolsz,
Hozzám beszélsz, de másnak bókolsz.
Engem ölelsz, de mást csókolsz,
Arra, hogy ez fáj nekem, már nem is gondolsz!

Mondd, szeretsz még?
Akkor miért nem nézel rám?
Akkor miért nem mondod el, hogy mi az, ami bánt?

Miért hazudsz még?
Miért nem vallod be magadnak?
Ha menni akarsz, visszatartani nem akarlak!

Mondd, szeretsz még?

Mért hazudsz még?

Valld már be magadnak!

Nem szeretsz már, mást szeretsz már… (háttér vokál)

2009. 05. 27.-31., Leányvár

utoljára májusban írtam a műveimről. viszont azt hiszem, most már épp itt az ideje, hogy az utolsó két dalszövegemet is megmutassam. éppen ezért itt az egyik. ezt a dalszöveget igazából egy dolog ihlette, az pedig nem az én személyes kapcsolatom, hanem két fiúé. azt tudni kell/lehet rólam, hogy én éveken keresztül és kicsit még most is szemmel követtem Chris Dakota, Sam Llansing, Luke Nugent, Jon Emmony, Jordan Reece Bethell, George Boleyn, Charlotte Destiny és a barátaik életét. aki ismeri őket ismeri, aki nem az nem.. lényegtelen.. voltaképpen ők netcelebek voltak!! mostmár Chris kivételével egyiksem az. aminek persze én örülök, de abból a szempontból rossz, hogy ez által már szinte semmit sem lehet róluk tudni. :/ na de visszatérve a dalszövegre.. Chris és Sam együtt voltak már egy jó ideje, nekem ők voltak az úgy nevezett “álompár”, főleg ezt és az ehhez hasonló régebbi videókat nézve..

[Sam az ezüst dzsekis és akkor kizárásos alapon Chris az inges.]

..aztán telt az idő és kezdtek olyan videók, kijelentések születni, amiben én már kezdtem felfedezni a bajokat. látszott az, h már mennyire eltávolódtak egymástól, mondhatni Sam teljesen eltűnt, Chris meg egy kétszínű és egoista, csak magával törödő alakot vett fel, amiről aztán kiderül, hogy ez nem csak egy magára öltött szerep, hanem ez az igazi énje. és ezzel elérte azt, hogy szépen lassan annyira meggyűlöljem, mint még soha senkit. ahogy ebben a videóban is látszik, Chris cseppet sem törődik Sammel, ami neki láthatóan szarul is esik. ekkor egyébként már Chris azt állította, hogy nincsenek együtt, holott ez nem volt így.

oké, tudom, semmi közöm nem volt ehhez és amúgy sem ismerem őket személyesen, de voltak infóim róluk, olyan embertől is, aki ismeri őket személyesen. na meg nem csak nekem tüntek fel a dolgok, hanem még jó pár embernek, köztük egy bartánőmnek, Lizának is, akit pont Samnek köszönhetek, ugyanis látta myspacen, hogy nekem is kint van a top barátaimban Sam, erre bejelölt és onnantól véve (1 év, 5 hónap) nagyon jó barátnők vagyunk. vele pontosan ugyanazt gondoltuk, így azért már biztos voltam a dolgokban. és be is jöttek a megérzéseink, ugyanis nem sokkal a versem megírása után, Sam és Chris hosszas veszekedés és se veled, se nélküled kapcsolat következtében szakítottak. engem azért lesokkolt, mégha tudtam is, hogy ez lesz. vagy legalábbis reméltem, hogy Sam nem hagyja, hogy Chris továbbra is kihasználja és a blogjaival, kijelentéseivel, tetteivel megalázza őt. és vége lett. azóta nem tartják a kapcsolatot, vagyis nagyon nagyon ritkán találkoznak. Sam végleg eltűnt. éreztem, hogy ez lesz. már a legeleje óta ő volt a kedvencem, éppen ezért is tűrtem ennyire nehezen azt, amit az a nyomorék tett vele. mikor néztem ezekben a videókban vagy képeken, láttam azt, amit csak az láthat, aki belelátott az életükbe. szinte éreztem azt, amit átélt minden egyes nap. és végül így született meg ez. Sam személyében írtam és sikerült is olyanra, amilyenre akartam. nagyon büszke voltam erre a dalszövegemre és máig az is vagyok, mert az egyik, ha nem a legjobb lett szerintem. igazából elég nehéz így már leírni mindazt, amit akkor éreztem, mert már lassan 1 éve teljesen hidegen hagy, hogy mi van velük. ennek valószínűleg az az oka, hogy Sam eltűnt, Chris meg onnantól kezdve nem érdekelt, h mit írt, mikor Sammel elváltak, mert tudtam, h őt úgysem említi meg többé, a hazugságaira meg nem voltam kíváncsi. így, így lett vége ennek az egésznek.

legközelebb az utolsó dalszövegem jön, ami újra teljes mértékben saját tapasztalat útján íródott. addig pedig, ha esetleg még nem olvastad volna, itt elolvashatod az eddig közzé tett műveimet.

Dóri Rainbow. <3

Életem első dalszövege : Még nem késő!

Még nem késő

Reggel kinézek az ablakon az utcára
Szemét és kivágott fák fekszenek sorjában
Rengeteg autó, mely árassza magából a füstöt
Észre sem veszik, hogy mennyire szennyezik a levegőt

Ébredj már fel! (üvöltős vokál)
Még van mit tenni!
Nem igaz, hogy magadon kívül nem érdekel semmi
Még nem késő! (üvöltős vokál)
Gondolj az újabb nemzedékre!
Lehetőséget sem akarsz adni nekik az életre?!

Kóbor kutyák és csövesek méterenként
Ha nem lennétek önzők, segíthetnénk
Összefirkált vonatok, megrongált falak
A szennyezett folyó tetején úszkálnak a döglött halak

Ébredj már fel! (üvöltős vokál)
Még van mit tenni!
Nem igaz, hogy magadon kívül nem érdekel semmi.
Még nem késő! (üvöltős vokál)
Gondolj az újabb nemzedékre!
Lehetőséget sem akarsz adni nekik az életre?!

Ébredj már fel! (üvöltős vokál)
Ne törődj bele ebbe a helyzetbe!
Még nem késő! (üvöltős vokál)
Tegyél már valamit, a kurva életbe!

2009. 01. 16.-19., Esztergom

szerintem mindent elárul ez a pár sor. pont a Grenma lemezbemutató koncert után írtam és elég rendesen érződik is rajta. csak persze én nem tudtam olyan mélyen megfogalmazni, mint esetleg Csongi. de a lényeg a mondanivaló. mondjuk télleg elég nyersre sikeredett, de az is igaz, hogy ez az első ilyen irományom, ami nem a szerelemről meg halálról szól, hanem inkább a globális problémákról. igaz, hogy már több, mint egy éve írtam, de mivel eddig a verseimet tettem közzé, ezért húzódott el ez ennyit. meg egyébként sem tetszett ez annyira, ki sem akartam tenni, de mostanában kezdek megint átmenni és majdnem (kivéve persze a J-rockot) csak magyar punk zenét hallgatok, például Link-x, Szükségállapot, Alvin na és persze Grenma… szóval ez most pont idevág.

Dóri Rainbow.<3

versek a múltamból X., XI., XII. rész

A pici lány

Volt egy lány, pici és tudatlan,
Kinek a szíve még lakatlan.
De ez a lány napról-napra erősödött,
S a szíve is meggyötrődött.
Egyre több mindennel kellett szembe néznie,
Sajnos túl hamar fel kellett nőnie.
Boldog volt, s nem mutatta ki, ha valami bántotta,
Inkább más problémáját hallgatta.
De ahogy teltek az évek, a napok,
Úgy gyülekeztek nála is a bajok.
Megváltozott minden és ő is,
S a körülvevő társasága is.
A lány szomorúbb lett,
S az arcán már megjelent egy-két könnycsepp.
A boldog és erős lányból,
Depressziós és gyenge lett.
Már nem bírta tovább és sírt,
S magában már ásta sírt.
A szeretett helyről el kellett mennie,
És egy ismeretlenbe kellett lépnie.
Sokszor visszagondolt a régi szép időkre,
Ami a szívében maradt örökre.
Majd bekövetkezett, amire nem számított,
A szerelem, amire nem áhított.
A lány egyre jobban szerette,
A fiú viszont semmibe vette.
Majd egy nap a lányt megkereste,
S szívét még jobban összetörte.
A lány nem sírt, nem ejtett könnyeket,
Inkább magába fojtotta a történteket.
Semmi másra nem, csak a fiúra tudott gondolni,
Megpróbálta, de nem tudta elfelejteni.
Nem bírta tovább és megtette,
Erét egy pengével felmetszette.
Megölte magát, pedig a fiú nem kérte,
Nem is sejtette, hogy a lány ennyire oda volt érte.
Csak folyt a lány lelkéből és kezéből a vére,
A reménytelen szerelem vette rá, hogy az életét tovább ne élje.
Egy bűne volt, amiről nem tehetett,
Hogy teljes szívéből ennyire szeretett!

2008. 02. 11., Esztergom

ez a versem most volt 2 éves. olvastam pár ehhez hasonló verset és én is akartam egy ilyen hosszabb, negatív töltetű verset. egyébként a „pici lány” nem más, mint én. az egésznek tulajdonképpen az a lényege, hogy kiskoromban illetve általánosban mennyivel boldogabb voltam, mint a vers írásakor. pedig már akkor is voltak gondjaim, de akkor könnyebben tudtam kezelni, meg akkor álltak mellettem olyan emberek, akik 2008-ban nem. és az is igaz, hogy azok a problémák nem voltak annyira súlyosak. a versben, a végét kivéve, minden igaz rám. viszont én sosem tudnám így megölni magam. eszembe sem jutott így véget vetni az életemnek. én inkább a begyógyszerezést választanám vagy leugranék valahonnan.

A padon

A nap süt, és mi kint ülünk a fa alatt a padon,
Hogy –szeretlek-, ezt mondogatjuk, mondogatom.
Rajtunk kívül nem számít senki és semmi,
Nincs, mi szerelmünket megtöri.
Két félbetört szív, mi szerelmünk záloga,
Ez mindkettőnknek itt lóg a nyakunkban.
A két fél pontosan összepasszol,
Tudjuk, hogy ez minket örökre összekapcsol.
Mi teljesek csak együtt vagyunk,
Egymáson kívül mást nem is akarunk…

…De évek teltek el és már semmi sem az, ami volt,

Minden megváltozott, számomra már minden holt.
Az eső esik, és én még mindig itt ülök a padon,
A fát kivágták egy szörnyű napon.
Te már nem vagy itt mellettem,
Már mást szeretsz helyettem.
-De én még szeretlek-, ezt mondogatom,
És közben könnyeimet hullatom.
Elhagytál, szívemet összetörted,
Szerelmünk zálogát visszaküldted.
Valaki jön és én próbálom összeszedni magam,
Hogy ne mutassam ki a fájdalmam.
Te vagy az és egy lány, kinek hangja a fülembe búgott,
-Szeretlek-, hangotokból ez hallatszott.
Te rám nézel és gúnyosan nevetsz,
Ezzel jelzed, hogy te már mást szeretsz.
Majd elmész és én halkan rád köszönök,
Miközben fájdalmas könnyekkel küszködök.
Az életem semmit sem ér nélküled,
Képtelenség elfelejteni téged.
Csak egy gondolat jár az eszemben és hazamegyek,
Papírt és tollat keresek.
Megírom búcsúlevelem,
Mielőtt eldobom életem.
A levelet egy borítékba teszem,
És a fél szívekkel együtt elviszem.
Kést veszek a kezembe,
Majd elindulok a végtelenbe.
A levelet a postaládádba teszem,
Aztán utamat a padunk felé veszem.
Az idő beborult, és csöpögni kezd az eső,
Én még várok egy kicsit, hátha eljössz.
De te nem jössz és én tovább nem várok,
Ömlő könnyeimtől már nem látok.
Kést veszek a kezembe,
És belemélyesztem az erembe.
A könnyem és vérem egybefolyt,
Bennem már minden holt.
Majd hirtelen megjelensz,
Csak állsz és ledöbbensz.
Nem hiszed el, hogy megtettem,
Hogy életemet végleg elvettem.
Már itt vagy mellettem, de mást szeretsz,
Értem egy könnyet sem ejtesz.
Nincs lelkiismeret furdalásod, nem hiányzom,
Ezek szerint neked semmit sem számítom.
De én akkor is örökre szeretni foglak,
Jön valaki és összeérnek az ajkak.
A lány az, kit szeretsz helyettem,
Elmentek, itt hagyod vérben ázott testem.
A lelkem felszáll egy jobb világba,
Ahol már nem érzem magam hiába.
A nap süt, és én kint ülök a fa alatt a padon,
Hogy -szeretlek-, egyfolytában ezt mondogatom!

2008. 03. 17., Esztergom

ez egy hónappal később íródott, mint az előző, de semmivel sem pozitívabb, sőt… ez már nem rólam szól, az egészet a kedvenc padom ihlette, ahol egyszer ülni láttam azt a fiút, akiért anno odavoltam. Mikor lógtam a suliból, mindig lementem abba a parkba és azon a padon ültem. az említett fa pedig ugyanúgy megvolt egy hatalmas szomorú fűzfa képében. Itt kezdtem el írni ezt a verset, majd a suliban fejeztem be. a végét szeretem a legjobban, mert a befejezése ugyanaz, mint az eleje, csak a végén azt akartam ezzel kifejezni, hogy még a másvilágon is ezt mondogatja, de már megőrülve.

Fagy, vér és halál

Reggel megint ugyanúgy ébredtem,
Az éjszakai sírástól feldagadt a szemem.
Elkészülök és iskolába indulok,
S közben csak rád gondolok.
Az iskolát az eddiginél is szomorúbbnak láttam,
Csak akkor jobb, ha téged látlak, de most hiába vártam.
A tanár bejött és egy perces csendet kért,
Hogy megemlékezzünk egy meghalt diákért.
Majd kimondta a fiú nevét, és az én szívem már alig dobbant,
Ahogy csak tudtam, a teremből kifutottam.
Futok, és egy helyet keresek, ahol nincs senki,
Nincs semmi, mi sírásomat megtörheti.
Még mindig nem tudtam felfogni, hogy elmentél,
Hogy életemből végleg eltűntél.
Sose szerettél, mindig csak át néztél rajtam,
Pedig én szerettelek, és ezt neked is megmondtam.
Én már csak miattad éltem,
De te elhagytál, így már nincs értelme élnem.
De még nem, még nem ölöm meg magam,
Utoljára szeretném látni az arcod a koporsóban.
Elbúcsúznék tőled és elmondanám, amit már régóta szeretnék,
S te erre már nem válaszolhatsz, bárhogy is szeretném.
Eltelt egy hét és én a temetőben állok,
A szertartás végére várok.
Üres a temető, már csak te meg én maradtam,
Hideg föld van köztünk, amivel betakartak.
Te most biztos nem akarnád, hogy én itt legyek,
Megtiltanád, hogy a temetéseden részt vegyek.
Nem értem, hogy miért volt baj, hogy szerettelek,
De most már mindegy, mert mindennek véget vetek.
Zsebembe nyúlok és kiveszem a pengét, mivel az életem kioltom,
Ömlik a kezemből a vér, és én hagyom, hagy folyjon.
Az üres temetőben hideg van és fúj a szél,
Nincs itt más, csak Te, Én, a föld és a megfagyott vér!

2008. 09. 17., Esztergom

nem sok változás van, ahhoz képest, hogy félév eltelt a versek íródása között. nem tudom miért volt az nálam, hogy állandóan azon gondolkodtam, hogy mit tennék, ha meghalna valaki olyan, akit szeretek. mivel nem igazán fordult még ez elő, máig nem tudom, de biztosan nem ezt. de persze akkor ez volt számomra a legkézenfekvőbb.

sokat gondolkodtam, hogy ezt a három versemet is közzé tegyem-e.viszont erre a 3 versemre is büszke vagyok valamilyen szinten, úgyhogy ezért döntöttem végül úgy, hogy megosztom veletek és ezzel végül el is érkeztem a „versek a múltamból” rovat végéhez. Igazából összesen 18 versem van, ebből 5-öt nem szeretnék senkinek sem meg mutatni. De a többi 14 mindannyitok számára látható, ha a műveim kategóriára mentek. Legközelebb jönnek a dalszövegeim.

Dójika.<3

versek a múltamból IX. rész: Hiányzol Kismókus!

Hiányzol Kismókus!

Bocsásd meg, hogy nem vigyáztam rád rendesen,
S most ezért nem lehetsz itt velem.
Én még mindig várom, hogy az ajtómon bejössz,
Még mindig reménykedem, hogy visszajössz.
Én még mindig hallom a nyávogásod és a csilingelésed,
S még mindig látom, hogy a lasztidat keresed.
Igazságtalan az élet, hogy tőlem elvett téged,
S most a pici életed már máshol éled.
Hízelgésed és dorombolásod már más élvezi,
Szeretetedet már más keresi.
Tudom, hogy a mennyországba kerültél és ott jó neked,
De az otthonod itt van, ezt ne feledd!

2008. 06. 04., Esztergom

Kismókus 2007. szeptember 29.-én született. nem is akármilyen körülmények között. Zelda meg én éppen a Pánikszoba című filmet néztük, mert a kedvenc színészünk, Jared Leto is játszik benne. a cicám, Kexi eléggé szenvedett és hallottuk a nyávogását. aztán pont, mikor Jaredet, azaz Junior-t lelőtte Raul, akkor született meg Kexi egyetlen kiscicája. egyértelmű volt ezek után, hogy mi lesz a neve. Jarednek kereszteltük el. aztán később Jari lett belőle. majd ahogy nőtt kezdett egy mókusra hasonlítani és egy jött a Kismókus név, ami végül rajta maradt. aztán egyik nap, egészen pontosan 2008. június 2.-án nem jött haza este. mivel ő szoba cica volt, bent is aludt a házban, de nem találtuk sehol. másnap reggel, mikor kerestük, akkor találtuk meg elütve az árok szélén. zokogtunk és eltemettük őt a kertbe. Zeldaval még keresztet is csináltunk neki. igazából azért okoltam magam a halálával, mert már este volt mikor kiengedtem, azért, mert anyám bent cigizett és nem voltam hajlandó (akkor még) elviselni a cigi füstöt. ideges lettem és kinyitottam az ajtót. Kismókus meg persze kiszökött és nem is jött haza többet. :( egy emlék videót is készítettünk neki:

ma voltunk szórólapozni Zelda-val. olyan szép tavaszi idő volt. meg tök sok állattal találkoztunk. az egyik utcában pedig egy házból kijött egy nagy fekete kék nyakörves cica. odamentem hozzá, mint az összes többihez, mert nem tudok nekik sose ellenállni. na szóval odamentem hozzá és akkor láttam, hogy ő Tomi, azaz az én cicám, aki 2009. szeptember 29.-én, pont mikor Kismókus 2 éves lett volna, akkor tűnt el. még be is számoltam itt a blogomon az eltűnéséről. nem értem, hogy hogy kerülhetett ennyire messze tőlünk, de tudom, hogy ő volt az. rajta van az a nyakörv is, amit még én javítottam meg, amikor elszakadt. meg a nyakán ott az a folt, amitől olyan különleges volt. meg télleg hatalmas cica volt. most is az, de le van fogyva. :( vissza akarom kapni! Tomi az én cicám! én neveztem el őt Tominak, mikor 2008. április 30.-án megszületett a többi 3 tesójával. ezért ezt a 4 cicát AFC tagjairól neveztük el. a többiek meg is vannak még, csak Tomi tűnt el. ő volt a kedvencem és hiányzik és vissza akarom kapni!!!!!!!! <3  :’(

Dójika.<3

versek a múltamból V., VI., VII., VIII. rész

mivel már 4 rész is elmaradt nethiány és minden más ok miatt, ezért most bepótolom egyszerre.

Ha majd…

Ha majd mindenki félreérti, amit mondasz,
És mindenkitől csak sértődött szavakat hallasz,
Ha majd idegesíteni fog mindenki léte,
S te nem teszel se ellene, se érte,
Ha majd nem értenek meg, csak lenéznek és nevetnek rajtad,
Átkozol mindent, amiért te ezt kaptad.
Ha majd állandóan azzal fogsz találkozni, akit nem akarsz látni,
Az fog a legjobban fájni.
Ha majd szeretnél vele kapcsolatban közömbös lenni,
Többé se utálni, se szeretni.
Ha majd minden rossz egyszerre zúdul rád,
Akkor fogod igazán várni a halált!

2008. 05. 05., Esztergom

azt hiszem ehhez nem kell sok mindent hozzáfűznöm, mert elég egyértelmű. eléggé depresszív, akárcsak az előzőleg közzétett versem. ezt akkor írtam, mikor már nem bírtam tovább, hogy ennyi minden gyűlik össze és semmi változás nem történik. úgy éreztem, ez már csak rosszabb lesz.

Egy rózsa élete

Egy tavaszi napon előbújt valami a földben,
Egy kis rózsa volt, a kicsi kertben.
Magányosan állt magában,
Elveszett volt a világban.
Élvezte a meleget és a hideget,
S egyre jobban nőni kezdett.
De a jó nem sokáig tartott,
Mert nyáron már társaságot kapott.
A durva gaz ellepte őt,
Ellene hiába küzdött.
A gaz erősebb és nagyobb volt,
S a rózsa már haldokolt.
Egyenként dobta el szirmait,
S vele együtt ölte meg álmait.
Így ért véget egy rózsa élete,
S nem látta senki se!

2008. 06. 04., Esztergom

nem tudom, ki olvasta Tóth Árpád Láng című versét, de nekem már nagyon rég óta ez a kedvenc versem:

Láng

Eldobtam egy gyufát, s legott
Hetyke lobogásba fogott,
Lábhegyre állt a kis nyúlánk,
Hegyes sipkájú sárga láng,
Vígat nyújtózott, furcsa törpe,
Izgett-mozgott, előre, körbe,
Lengett, táncolt, a zöldbe mart,
Nyilván pompás tűzvészt akart,
Piros csodát, izzó leget,
Égő erdőt, kigyúlt eget;
De gőggel álltak fenn a fák,
És mosolygott minden virág,
Nem rezzent senki fel a vészre,
A száraz fű se vette észre,
S a lázas törpe láng lehűlt,
Elfáradt, és a földre ült,
Lobbant még egy-kettőt szegény,
S meghalt a moha szőnyegén.
Nem látta senki más, csak én.

ez volt az egyik ok, amiért ez a vers megíródott. de igazából az egészet egy pici tulipán ihlette. német órán ültem, mikor kinéztem az ablakon és a “kertben”, ahol csak gazok meg ismeretlen eredetű fák voltak, ott láttam egy picike piros tulipánt. a többit meg már gondolom tudjátok. egyébként nekem ez az egyik kedvenc versem, éppen azért, mert olyan lett, mint Tóth Árpád verse. :)

Vége?!

Vége, vége egy kegyetlen évnek,
De én még mindig szeretlek téged.
Már lassan egy éve figyelem minden mozdulatod,
S te ezt még mindig nem tudod.

Érzelmeim előtted eltakartam,
Mert te úgyis csak átnézel rajtam.
Neked én nem számítom, csak egy senki vagyok,
Miattad én félig már a halálban lakok.

Tudom, senki sem tökéletes, de te az vagy nekem,
Még akkor is, ha bunkó vagy velem.
Ez az év szenvedéssel és szomorúsággal telt el,
Mégis azt akarom, hogy te innen ne menj el.

A nyár hosszú lesz és kemény,
Nem tudom, hogy elfelejtelek-e én.
De szerintem az újév kezdetén,
Még mindig szeretni foglak én!

2008. 06. 12., Esztergom

igaz, egy versemet sem tettem ki, ami ennyire szerelmes lett volna, de igazából mindegyik versem azért ilyen depressziós hangulatú, mert az a fiú miatt voltam az, akiért annyira oda voltam akkor. elég sok verset írtam hozzá, de ezeket inkább szeretném megtartani magamnak. elég szerintem, ha ezt megmutatom. rossz emlékeim vannak ezekről a versekről. ez év végén született és ez a fiú ugyanabba a suliba járt, mint én, viszont úgy volt, hogy jövő évtől már nem oda fog járni, ezért is borultam ki ennyire. ahogy a versben is olvasható, igazából semmi sem alakult ki, teljesen reménytelen volt ez az egész.

Vége!

I.

Most már sok mindenre rájöttem,
Bánom, hogy a barátaimat egy fiú miatt ellöktem.
Szerelmes lettem belé fölöslegesen,
Depressziós voltam miatta szüntelen.
Sokat feladtam érte,
Most mégis azt kérdezem, ez megérte?
Dehogy érte, hisz semmit sem értem el vele,
Csak a szemem lett könnyel tele.
Magam helyett őt hibáztattam,
„Én nem tehetek róla”, magamat ezzel áltattam.
De ez mára megváltozott,
Mert a nyár új érzéseket hozott.
Iskolába én már nem miatta járok,
Hanem mert ott vannak a haverok, a barátok.
Nem tudom, hogy tényleg szerettem-e vagy nem,
De ez már nem számít, mert mára már elfeledtem.
Már simán átnézek rajta, ha elmegy mellettem,
És az sem zavar, hogy mást ölel helyettem.
Most már kimerem mondani, hogy végleg vége,
De ahhoz, hogy most itt tartsak, mindez kellett, ezért megérte!

II.

Már egy éve ismerem,
De már egyre kevésbé kedvelem.
Azóta is szüntelen hazudik nekem,
S azt hiszi, hogy én ezt beveszem.
Mostanában egyre többet látom,
Pedig már nem várom.
Még mindig nem értem, hogy miért tette ezt velem,
Pedig én tényleg szerettem.
Barátok is lehettünk volna, de ezt ő rontotta el,
De ezért már nem utálom, mert vége van, már nem érdekel!

2008. 10. 23.-24., Esztergom

ez a vers azért van két részre osztva, mert két külön fiúnak/hoz szól. az első rész a már előbb említett fiúhoz szól, ugyanis másfél év után végre sikerült lezárnom mindent vele  kapcsolatban.
a második rész viszont egy olyan fiúról szól, akivel elvileg barátok voltunk, vagyis elég kezdetleges volt az egész, csak éppen neki köszönhetően sosem bontakozott ki rendesen. elég sokat hazudozott, majd lelépett. néha még mindig eszembe jut, sőt ha elmegyek a háza előtt, elkap az a hangulat, ami most már 2 éve volt. néha szoktam látni, viszont átnézek rajta. van, hogy rám köszön, de én nem köszönök vissza, azt hiszem ez elég érthető.
egyébként a vége?! és a vége! versem közt elég sok a párhuzam. direkt kapta ezt a címet mindkettő vers, csak éppen az írásjeleken van a hangsúly. míg az egyik bizonytalanság a másik már kijelentés.

jövőhéten újra a megszokott heti egy versel jövök. a héten pedig azt hiszem még jelentkezem egy videobloggal.

Dójika.<3

versek a múltamból IV. rész : Igazságtalan élet

hétfő van, ami azt jelenti, hogy egy újabb régi versemet teszem közzé.

Igazságtalan élet

Akármerre nézek, mindenhol csak boldog embereket látok,
Ez az, amire én is vágyok.
Szerelemre, barátságra, szeretetre,
Az igazi élet érzésére.

De e helyett nekem csak szomorúság, megalázás és szánalom jutott,
Ez miatt én az élet elől a halál felé futok.
Magányosan tengődök ebben a világban,
És elmerülök a fájdalmas hazugságban.

A lelkemben nincs más, csak vihar,
Minden boldogságomat megölte a zivatar.
Napsütés már nem lesz soha,
Ezen már nem segít a csoda.

Egy valaki segíthetne nekem,
Valaki, akit én szeretek.
De ő nem engem szeret, s ez nagyon elszomorít,
Nem kellek neki, s ez megbolondít.

Barátaim már nem tudnak a bánatomon segíteni,
Csak néha felvidítani.
Mellettük is egyedül érzem magam,
Pedig én ezt nem akartam!

De talán, ha Ő egyszer észrevesz,
Akkor majd minden rendben lesz.
De most Ég és Föld között vagyok,
Még élek, de nemsokára már meghalok!

2008. 04. 19., Piliscsaba-Budapest

ezt a verset Budapest felé írtam a vonaton. egy érdi barátnőm szülinapjára mentem, de egyáltalán nem volt hangulatom az ünnepléshez. viszont megígértem, hogy elmegyek, ezért elmentem. nézelődtem a vonaton meg persze a vonatállomásokon, amiken több 10 perceket töltöttem várva a szembe jövő vonatra. emlékszem mennyire felkavart az, hogy rajtam kívül senki sem volt egyedül, rajtam kívül senki nem szomorkodott, csakis önfeledten boldogok és vidámak voltak. ez az érzés, vagyis fájdalom a mai napig rám tőr. mikor látom, hogy mások milyen boldogok, rögtön lehangolódom. és ennek hatására írtam meg a vonaton ezt a negatív, kissé passzív versemet.

Dójika.<3

versek a múltamból III. rész : Utállak

Utállak

Utállak, mert megismerkedtünk,
Utállak, mert beszélgettünk.
Utállak, mert becsaptál és hazudtál,
Utállak, mert hittem neked, pedig te csak játszottál!

Utállak, mert megkedveltelek,
Utállak, mert beléd szerettem.
Utállak, mert elmentél,
Utállak, mert azóta sem kerestél!

Utállak, mert nem hiányzom,
Utállak, mert nem gondolsz rám.
Utállak, mert hiányzol,
Utállak, mert állandóan rád gondolok!

Utállak, mert fájnak az emlékek,
Utállak, mert nem tudom, hogy mit érzek.
Utállak, mert még mindig várlak,
Utállak, mert még mindig reménykedem!

Utálom magam, mert hittem neked,
Utálom magam, mert még mindig reménykedem.
Utálom magam, mert még mindig hiányzol,
Utálom magam, mert még mindig szeretlek!

2008. április. 16., Leányvár

azt hiszem elég egyértelmű minden, nem kell sok minden mondanom erről a versről. igazából van egy másik versem, amit hozzá írtam még ez a vers előtt, de az nem ér annyit, hogy ide kitegyem. egyáltalán nem vagyok arra büszke. egy szerelmes vers tulajdonképpen, de arra a naiv énemre mutat, amit utálok. úgyhogy az a versem nem számít, mert abban semmi olyan nincs, ami hűen tükrözi a valóságot. ez viszont annál inkább. ez egy Gergő nevű fiúhoz íródott, akivel azóta is sokszor találkozom, de persze mindketten átnézünk egymáson. de már nem zavar. pont két éve ismertük meg egymást. ez az idő elég volt elfelejteni őt.

Dójika.<3

versek a múltamból II. rész : Nekem már úgyis mindegy

Nekem már úgyis mindegy

Az élet szar, és egyre szarabb,
Változtatni kéne minél hamarabb.
Tenni kéne, változtatni,
Megpróbálni, reménykedni.

De a remény itt már kevés,
16 évesen is minden olyan nehéz.
Akadályoznak, és még mindig gyerekként kezelnek,
Nem veszik észre, hogy már más a helyzet.

Már mennyiszer megfogadtam, hogy nem mondok el semmit senkinek,
Hisz az nem segít semmit sem.
Meghallgat, de úgysem ért meg,
Úgy csinál, mint aki átérzi ezt az egészet.

De olyan sok minden, mit el nem mondhatok,
Rengeteg szavak és mondatok.
Te látod, hogy van valami bajom,
De azt nem tudod, hogy mekkora a fájdalom!

Lenézhetsz és beszólhatsz,
Már régen nem zavar.
Csak legalább a szemembe mondd,
Hogy mi a baj.

Persze piszkálj csak,
Hisz azt sokkal könnyebb, mint segíteni.
Segítség? Oh, bocsánat,
Hogy tőled ilyet elvártam!

Sötét van és egyre sötétebb,
És én már régen nem értem ezt az egészet.
Csak ülök és érthetetlenül nézem a falakat,
Közben pedig keresem a magyarázatot, a szavakat.

Előttem van egy ajtó, mely mindig meggátol,
De kell lennie egy kulcsnak valahol.
Egy kulcsnak, mi mindent helyre tesz,
Egy kulcsnak, mitől minden rendben lesz.

Kezd az egész egy rémálommá válni,
Amiből szeretnék már felébredni.
Felébredni, és mindent elölről kezdeni,
S aztán fájdalom nélkül, boldogan élni.

De ez csak egy álom,
Hisz az élet szar és egyre szarabb.
Már semmi nem lényeg, minden mindegy,
Hisz nekem már úgyis mindegy!

2008. január 31.-február 1., Esztergom

hát igen, egy újabb depresszív hangulatú vers. de hát ilyen voltam 2 éve. de durva, hogy már 2 éve volt. jó túl lenni ezen, mert borzalmas volt akkor. a vers azért íródott, mert teljesen elegem volt már mindenből. és hatalmas csalódottságot éreztem. emlékszem, hogy be akartam segíteni egy kis pénzzel anyunak, ezért munkát kerestem. egy teaházban próbálkoztam először. ott a pincér csaj azt mondta, hogy nagyon örülne nekem, mert alig bír egyedül ennyi mindent megcsinálni. ennek meg én örültem nagyon. kaptam egy telefonszámot. felhívtam és megbeszéltem a hely tulajdonosával egy találkozót a teaházban. azt hiszem egy hét múlva volt a találkozó. de semmit sem értem el vele, mert mikor megtudta, hogy 16 éves vagyok, szépen el is küldött. azt mondta, hogy nincs elég tűrőképességem és majd menjek vissza 18 évesen. ideges lettem és míg kiértem a buszvégre végigsírtam az utat. meg persze a buszon sem tudtam visszatartani a bennem felgyülemlett mérget és csalódottságot. ráadásul a suliban is csak piszkáltak, mert mást sem csináltam csak írtam és feküdtem a padon. mindenki különböző jellemzőkkel illetett, azért, mert nem beszéltem velük. de mégis miről beszélgethettem volna velük, ha mindenki máshogy gondolkodik, mint én?! gondoltam akkor… és hát egy kis remény élt még bennem, de az szinte semmi sem volt a sok sötét érzés mellett, ami belém ivódott.

Dójika.<3

 

versek a múltamból I. rész : Szánalom

ahogy a cím is mutatja, ezeket a verseket nem mostanában írtam, de mégis szeretném közzétenni őket, több okból is. egyrészt, hogy lássatok egy szeletet a régi énemből. valamint kíváncsi vagyok véleményekre a műveimmel kapcsolatban. kritikát még szívesebben fogadok, mert a dicséretből nem tudok fejlődni, már ha fogok még írni egyszer valaha. mert jelenleg nem megy.
minden egyes közzétett versem alá oda fogom írni, hogy mikor, hol és minek hatására írtam. és akkor kezdjük is életem első és általam kevésbé kedvelt versével.

Szánalom

Miután mindenhez béna vagyok,
Versírással is csak próbálkozok.
Szerencsétlenül születtem erre a világra,
Hogy hinni tudjam: én vagyok hiába!
Példaképem és álmom már rég nincsen,
De ezt te is jól tudod szerintem…
Senki sem fog megérteni soha,
Depressziós vagyok, de ez nem csoda.
Elveszett vagyok ebben a világban,
Ami szerintem egyáltalán nem hibátlan!
Ha velem barátkozni akarsz, az csak a te bajod,
Először kedves, majd később bunkó vagyok.
Az én családomban a szeretet véletlen,
Mert minket már csak a veszekedés tart életben!
Tőlem ne akarj tanácsokat kérni,
Mert attól csak rossz útra fogsz térni!
Eddig úgy éreztem, hogy egy dologhoz értettem,
De most úgy látszik: ezt is elvesztettem…
Hogy is gondolhattam, hogy jó gazdi vagyok,
Mikor a kedvenc cicám nemsokára már halott!
Versem végéhez érkeztem,
De tudom: ahhoz, hogy engem megérts,
Ezzel a versel semmit sem segítettem!

2007. 07. 12., Dorog

ezt a buszmegállóban írtam könnyeimmel küszködve. 12.-én reggel, a cicám: Kexi, annyira szenvedett, hogy elvittük nagyszüleimmel állatorvoshoz. ott a doktornő közölte, hogy Kexi AIDS-es. nekem választanom kellett, hogy elaltatjuk ott helyben, vagy pedig injekciókkal és gyógyszerekkel telnek tovább a napjai. csupán 2% esély volt arra, hogy valaha újra fog tudni menni és enni. de nekem az a 2% is bőven elég volt, hogy azt mondhassam, szeretném megpróbálni a kezelését. az orvos 2 féle gyógyszert írt fel neki és 3 szurit kapott. miután kijöttünk, szüntelen folytak a könnyeim. alapból depressziós voltam minden miatt. itthon is csak az ordibálás ment, semmi sem volt rendjén és még azt az egy dolgot is el akarta tőlem venni a sors, ami boldogságot okozott nekem. Kexi akkor még csak 11 hónapos volt. aznap éjjel egy percet sem aludtam, ugyanis Kexi kb. 3 óránként tudott csak enni, akkor is csak egy nagyon kicsit. pépesíteni kellett neki az ételt, de még így is nehezen tudta lenyelni. a gyógyszertől meg, amit a szájába kellett fecskendezni, fuldoklott. szőrnyű volt látni, ahogy szenved. lelkiismeret furdalásom volt és önzőnek tartottam magam, azért, mert hagytam, hogy szenvedjen, ahelyett, hogy minden fájdalmát elfelejtve egy szebb világba juthasson. egész éjszaka néztem minden mozdulását. ez volt a következő, sőt az azt követő éjszaka is. de a 4. napra virradóan valami csoda történt: Kexi olyan gyorsan és sokat evett, hogy azt hittem, csak káprázik a szemem a kevés alvástól. de nem, Kexin végre látszódtak a gyógyszerek illetve a szurik hatásai. ez erőt adott nekem és neki is. onnantól kezdve napról-napra jobban volt. 1,5 hét telt el és teljesen meggyógyult. az orvos alig akarta elhinni, mikor visszamentünk. azt mondta, hogy a gyógyszerek sokat segítettek neki. igen, az lehetséges, én mégis azt gondolom, hogyha Kexi nem lett volna ilyen erős és nem akart volna meggyógyulni, akkor ez a sok gyógyszer nem ért volna semmit.

egyébként Kexi azóta is jól van és már vagy 30 kiscicának adott életet. :)

Dójika.<3