Hű hát igen, egy hete nem írtam és elmaradt a pénteki Rainbow-rovat is, de nagyon zsúfolt napjaim voltak.
Szerdán tüdőszűrésen jártam, csak éppen kiderült, hogy az, ami a honlapon van, az téves információ, így mehettem vissza másnap. Ebben csak az volt a bökkenő, hogy én csütörtökön dolgoztam, 11-re kellett volna mennem a szűrés meg 10-től 12-ig volt. Elmentem és köszönhető ennek a “jól kitalált” egészségügyi rendszernek, negyed 1-re értem csak be melóba. És még az eredményeimért is csak egy hét múlva mehetek vissza, holott már így is késésben vagyok vele.
Aztán csütörtök este, miközben bámultam egy ismeretlen ember személyijét, rádöbbentem, hogy baszki új személyit kell csináltatnom, mivel 20 lettem. Szerencsére még február 16-ig jó, addig meg csak lesz időm valamikor megcsináltatni. Még jó, hogy eszembe jutott. Annyira durva, hogy így elment az idő. Emlékszem, hogy mondtam mindig, hogy rohadt sok idő van még addig. Most meg eljött. Örülök, hogy végre lecserélhetem, mert úgy nézek ki rajta, mint egy terrorista. :| xD Dehát beteg voltam mikor a kép készült. Most tuti, hogy addig nem nyugszom, míg egy értelmes kép nem lesz, mert azért ezt mégiscsak a húszas éveimben kell majd mutogatnom.
Pénteken arra keltem, hogy szédülök. Kinyitottam a szemem és forgott velem a szoba, így képtelen voltam kikelni az ágyból. Eldöntöttem, hogy nem megyek suliba. De egy lelkiismeret furdalásos roham tört rám meg a különböző gondolatok a következményekkel kapcsolatban, így felkeltem 3/4 órával később. Az első órára már nem értem be, de legalább a többin ott voltam és végül is elég tűrhető nap volt. De még mindig szédültem és fájt a fejem.
Ráadásul mindenhol azzal a hírrel találkoztam, hogy az amerikai oldalakat törölni akarják. Persze, hogy úrrá lett rajtam a pánik. Mert hát ugye google, wikipedia és youtube nélkül nincs élet. Facebook nélkül végülis mostmár meg tudnék lenni, tehát ez nem érintett mélyen, csak átgondoltam, hogy miket kell lementem róla. November óta kicsit visszavettem facebookozásból. Már nem írok ki mindenfélét, csak hivatkozásokat vagy idézeteket osztok meg néha. Twitter annál jobban hiányozna, bár még ez nélkül is simán meg tudnék lenni. Viszont az, hogy a wordpress-t és a blogomat is töröljék, na azt már nem! Folyamatosan azon járt az agyam, hogy mi lesz, ha tényleg megszavazzák ezt a törvényt. Akkor én hol fogok írni és mi lesz az eddigi bejegyzéseimmel? Nem akartam, hogy töröljék, mert annyira szeretem ezt az oldalt és máshol már nem lenne az igazi. Belekezdtem az összes bejegyzésem kimásolásába, hogy ha mégis törölnék, nehogy itt maradjak minden nélkül. Ezért nem írtam pénteken. De szerencsére eltörölték ezt a tervet. Mindenesetre én már nyugodtabb vagyok, mindent lementettem innen.
Aztán ami szintén lekötötte a hétköznapjaim szabad pillanatait, az egy sorozat, amire már nyáron, mikor el kezdték hirdetni, felfigyeltem, végül mégis megfeledkeztem róla és csak néha-néha kapcsoltam az MTV-re és csak akkor láttam. Viszont 2 hete, mikor megint láttam belőle egy részt, megfogott és függő lettem. Úgyhogy rákerestem a honlapon és kiderült, hogy az összes epizód fent van, úgyhogy tartottam egy Liz vagyok maratont. Basszus ez a sorozat annyira jó és annyira nekem való! Nagyon megszerettem és nagyon remélem, hogy lesz 3. évad, mert nem hagyhatják csak így abba. Most jön csak az izgi rész, hogy Bryson-nal újra össze jöjjenek, Louis meg ne jöjjön vissza, mert vele nem illenek össze. Meg én amúgy is Bryson párti vagyok. :P Olyan kár, hogy ilyen rövidek az évadok. :(
És azt a pici fent maradt szabadidőmet pedig Baricz Gergőre fordítottam, mert hát mostanában végképp ő lett nekem az első. Itt is egy jó éjt videó róla. Amióta ezt előadta, csak ez jár a fejemben és ezerszer meg is hallgattam már.
Hétfőre virradó éjjel pedig a Portréban adott egy közel 30 perces interjút. Örültem ennek, mert még jobban megismertem ezáltal, és még jobban nagyobbra tartom őt és még jobban szimpatikusabb lett. Több ilyen emberre lenne szükség, mint amilyen ő. Ha érdekel titeket ez a videó, itt megnézhetitek.
Szombaton megint szédüléssel meg fejfájással keltem. Meg képtelen voltam bármire is koncentrálni. Reggelit akartam csinálni, de odaégettem a karamellát, majd mivel akartam még tejet melegíteni, valamiért a mikróban próbálkoztam, nem tudom miért. Viszont elfelejtettem, hogy betettem és konkrétan az egészet úgy felforraltam, hogy kifutott és az egész mikrohullámú sütő tejben úszott. Itt fel is adtam a reggeli készítést és mivel ezeknek a bakiknak köszönhetően egy csomó időt elvesztegettem, így késésben voltam. De szerencsére elértem a buszt, viszont melóban sem tudtam rendesen a formámat hozni, mert mintha nem akart volna rendes üzemmódban működni az agyam. Olyan logikátlan dolgokat csináltam, hogy én is csak néztem utána. Majd egyre rosszabbul éreztem magam. Szédültem, nagyon melegem volt és remegtem, annyira, hogy alig tudtam valamit megfogni. Próbáltam koncentrálni a feladataimra, de nagyon nehéz volt így. Mivel sápadt is voltam, meg is kérdezték, hogy van-e valami baj meg hogy nem érzem-e magam rosszul. Hát de, de úgy voltam vele, hogy fáradt lehetek vagy ilyesmi. Vasárnap a remegés és a szédülés, illetve a koncentrálás hiánya elmúlt. Csak a fejem fájt és melegem volt. Valahogy sejtettem, hogy valami nincs rendben. Nyűgös is voltam és nem igazán volt étvágyam, közben pedig éreztem, hogy éhes vagyok. És nagyon durva édességhiány tört rám, pedig aznap már ettem csokit. Végig szenvedtem a hétvégét ezek miatt. Egyetlen jó dolog az egy plüss zsiráf volt, amit anyámtól kaptam vasárnap. Ő várt rám, mikor hazaértem melóból. Gergő lett a neve. Mi más is?! De egyébként ez télleg rá emlékeztet. Annyira Baricz Gergős. *-*
Hétfőn hajnalban arra keltem, hogy fáj a hasam és hányingerem van. Nagyon nehezen tudtam visszaaludni fél 8-ig, mivel hétfőnként nincs első két órám. Ehhez képest könnyen kimásztam az ágyból és próbáltam félre tenni a tényt, hogy mennyire rosszul vagyok. Azt hittem majd elmúlik út közben. De nem. Megmaradt a rosszullét és továbbra is melegem volt. Szenvedtem az órákon, meg a szünetben. El akartam terelni a figyelmemet róla és a tananyagra összpontosítani, de nem igazán ment, mert fájt a gyomrom és nem volt mindegy hogy ülök, minden hirtelen mozdulattól görcsöltem és még jobban hányingerem támadt. Semmit sem akartam jobban, mint itthon lenni, de nem akartam elkéredzkedni, mert nem szeretek magyarázkodni, hogy mi bajom van. Ezért tűrtem, még a 7-8. órát sem lógtam el. Mikor jöttem hazafelé a buszon, még rosszabb volt a helyzet. Itthon sem ettem semmi laktatót, csak kekszet meg ropit, mert mást nem kívántam. Inni is csak apró kortyokat tudtam. Estefelé lett a legrosszabb a helyzet, akkor már reszkettem, olyan rosszul voltam, közben pedig melegem volt. Éjszaka egy percet sem aludtam, csak mozgolódtam, mert sehogy sem volt jó. Mindig rajtam volt, hogy mindjárt hányni fogok, de mégsem. Hajnalig szenvedtem az ágyban, majd kiültem a hidegbe, vizes borogatást tettem a fejemre és a hasamra, jég hideg vizet ittam és ezektől valamivel jobban lettem. Így visszafeküdtem, és mivel anyum ment dolgozni már ekkor, mondtam neki, hogy nem megyek iskolába, bár ez teljesen egyértelmű volt számára, amint rám nézett. Reggelre már anyumat és a nővéremet is elkapta, a nagyobbik öcsém már múlt héten beteg lett, úgyhogy ő már kilábalt belőle, a mamám és a kisöcsém pedig a hétvégén lett beteg. Viszont most én viseltem a legnehezebben ezt az egészet. A többieken egy nap alatt söpört végig, anyámat csak kicsit érintette, engem viszont még most is kísért. És mivel még mindig nem ettem és inni is nehezemre megy, így hányni sem tudok és itt lehet a baj. Fél 9-ig tudtam az ágyban maradni, kimásztam, próbáltam össze szedni magam és kitakarítottam a hörcsögeimet meg a papagájomat. Meg is etettem őket meg a tengeri malacomat és a cicákat is, de nagyon megterhelő volt, mert alig bírtam mozogni. Így ezek után bedőltem anyám ágyába és Eperke és barátait néztem a tvben. Az én pici Csongi cicám meg annyira aranyos volt. Mindig odajön hozzám, de mikor látja, hogy van valami bajom, akkor még jobban bújik meg hízeleg.
Most, délután valamivel jobban érzem magam, vagyis a hasam kevésbé fáj, viszont az összes többi tünet megvan. Pedig nem mentem el dokihoz, mert utálok és úgy voltam vele, hogy ezt az egy napot anyu is le tudja igazolni. Holnap úgysincs suli. Csütörtökre pedig nagyon remélem, hogy meggyógyulok, mert nem akarok hiányozni melóból. Meg igazából azt szeretném, ha ma éjjel ki tudnám aludni magam és reggelre nem lenne semmi bajom. Anyum 47. szülinapja lesz holnap és el kell mennem a tortájáért, amit rendeltem és enni is szeretnék belőle, mert még sosem ettem trüffel tortát, a trüffeles csokikat viszont imádom. Szóval mindenképp meg kell gyógyulnom az éjszaka folyamán. Nem engedhetem meg magamnak, hogy tovább betegeskedjem. Bele se merek gondolni mi lesz, ha nem javul a helyzet… Érdekes amúgy, hogy ez az influenza szerű betegség minden évben megtámad. Másféle influenzát vagy betegséget nem szoktam elkapni, de ez a hasfájós-hányingeres már szinte hozzátartozik a januárjaimhoz.
Egyébként pedig 23-án, tehát tegnap volt 4 éve, hogy megismertem azt a személyt, aki azt hiszem örök életemre a nagy Ő marad. Hiszek benne, hogy mindenkinek van valaki, akit örök életére szeretni fog, ha vele van, ha nem. Én is így vagyok vele. Tök mindegy hányszor ártott már nekem, tök mindegy, hogy leszar, sosem haragudtam meg rá, sosem tudtam rossz szemmel nézni rá. Ő az, akiről az elmúlt félévben annyit írtam. Akit elvesztettem szeptemberben és aki miatt így felborult a sulival való egyensúlyom. Van egy dal is, ami rá illetve rám emlékeztet. Ez lenne az. A szövege mindent elárul…
Most ezzel búcsúznék tőletek. Igyekszem pénteken a rovat következő részével jelentkezni.
Dóri Rainbow. <3
