Rainbow-rovat második rész: Az írás, mint hobbi, szerelem és kötelesség

Most elárulom nektek honnan is indult és mit is jelent számomra ez az egész.
Szerintem nem meglepő, ha azt mondom, kislányként én is írtam egy titkos naplót, amit a párnám alatt rejtegettem és minden egyes nap beszámoltam neki a kicsinyes bajaimról és örömeimről. Aztán ahogy nagyobb lettem a napló egy teljesen más értelmet nyert. Kicsiként azért írtam, mert olyan jó móka volt, nagyobbként pedig azért, mert senki máshoz nem tudtam fordulni a problémáimmal. Ekkor már a kicsiny dolgokat sokkal súlyosabb oldalak váltották fel. A naplómat egészen 16 éves koromig írtam, aztán jött ez a blog, ahol bár kifejthetem, amit érzek, de mégis korlátozott az, hogy mit írhatok le, hiszen ez egy nyitott könyv. Ez már nem titkos, csak annak, aki nem olvassa. Így sok dolog van, amit már sehol sem tudok kiadni magamból, mégis sokkal többet jelent nekem ez az oldal, mint azok a kis füzetecskék. Még így is, hogy tényleg azokat a dolgokat, amikben egy másik személyről van szó, az tabu, hiszen ő is olvashatja és ennyi erővel már neki is elmondhatnám hogyan is érzek iránta. A munkahelyemen történt dolgokról sem szabad írnom, mert megtiltották a főnökeim; facebookra és ide tilos írnom az ottani eseményekről. Pedig mennyiszer írtam volna már, mikor ki voltam borulva miatta. Igazából szerintem a sulis dolgokat sem szabadna így leírni, ahogy én szoktam, de ez cseppet sem érdekel. Általában mindig megoldom, hogy mindent leírhassak, max. név nélkül teszem és nem részletezem túlságosan, persze ez sem érdekel mindig. Most már eljutottam olyan szintre, hogy nem akarom, hogy még a saját oldalamon is szabályozzanak, így történt meg az, hogy leírtam nem is egyszer, hogy kiborultam, mikor elvesztettem még valakit a suliból szeptemberben. Pedig mennyit baszogattak azzal a személlyel, hogy szeretem meg ilyenek én meg tagadtam, mert kinek van szüksége, hogy állandóan róla beszéljenek?! De most már leszartam, aki megtudja, megtudja. Meg akiről szó van, az szerintem már korábban is sejtette, az pedig, hogy idetévedt és elolvasta, abban 100%-ig biztos vagyok, mert eléggé feltűnően viselkedik, akármikor találkozunk.
De ne haladjunk ennyire előre… Igaz az írás a naplóval kezdődött, de mielőtt blogom lett volna, több dolog is történt.
12 éves voltam, mikor elhatároztam, hogy én könyvet írok a kedvenc előadóimról. Akkoriban hát én… nagy Megasztár 2 fan voltam, de nagyon durván, tehát mindent gyűjtöttem róluk, mindent megvettem, minden egyes riportot, műsort, amiben benne voltak, azt felvettem, az összes megjelent cikket összegyűjtöttem róluk és a mai napig megvan, koncertekre mentem, volt, hogy egy fél napig szobroztam a színpad előtt, csakhogy első sorban állhassak, tehát az az igazi nagy rajongó voltam. Persze nem mindenkit szerettem, csak úgy általánosan, viszont nagy Torres Dani és Tóth Gabi fan voltam. Gondoltam én kis tizenkét éves fejjel, hogy én megírom, kiadjuk és ők meg majd milyen hálásak lesznek nekem ezért. Persze fogalmam sem volt akkor, hogy azért ez nem teljesen így működik. De kiadót már kerestem! Leveleztem velük és tök kedvesek voltak és leírták azt is, hogyan működik ez az egész folyamat. Persze ez egy gyerek és ifjúsági könyvkiadó volt, de nekem tökéletesen megfelelt. Aztán el is kezdtem írni a könyvet, csak valahogy úgy éreztem, hogy ez hülyeség. Ez rajtam kívül senkit sem fog érdekelni! És abbahagytam. Olyan szintű csalódás volt ez nekem, hogy 15 éves koromig nem is írtam többet semmit a naplómon kívül. Majd a cicám beteg lett, cica-aids-et kapott el és nagyon szomorú voltam és ez adott ihletet, hogy életem első verse megszülessen 2007. júliusában. Onnantól kezdve pedig nem volt megállás. Vers-vers hátán íródott nálam, annyira élveztem, és olyan sokat segített, hogy ez által adtam ki az érzéseimet. Úgy a felét ti is elolvashattátok, hiszen korábban már kitettem őket a műveim kategóriában. Majd az év végén támadt egy ötletem, hogy mi lenne, ha írnék egy történetet? Több se kellett nekem. Összeszedtem a szereplőket, akik valósak voltak és persze én meg Zelda voltunk a főszereplők. De azért a többiekre is jó pár fejezetet rászántam. Azért bennem volt, hogy mi lenne, ha megmutatnám nekik? De mindig elvetettem ezt a gondolatot, hiszen azok az emberek, akikről írtam, az ellenségeim, az akkori szerelmeim és két fiú osztálytársam voltak. Sőt! AFC-t is belekevertem az egészbe, hiszen őket is akkor ismertem meg. 3 része volt ennek a kötetnek és Emo-City volt a neve. :’D De egyébként nagyon viccesre és érdekesre, olykor drámaira sikeredett, sőt, többen meg is haltak benne, köztük saját magamat is megöltem a 2. részben. Meg az volt érdekes, hogy úgy kezdtem el, hogy mindenki annyi idős volt, mint eredetileg. Aztán a második részben már mindenki felnőtt volt és elképzeltem, ki kivel és hogyan élné az életét és azt írtam le. Aztán Zelda egyszer unatkozott és írt ráadásként egy rövid horror-paródiát is. xD
Ezután folytattam a vers írást, majd pedig egy újabb ötlet vezérelt, mikor megírtam a következő történetemet. Szintén valós személyekről, de mostmár messzebb mentem a szereplőkhöz és a már általam korábban oly sokszor említett Sam Llansing, Chris Dakota, George Boleyn, Luke Nugent, Jonny Rockett, Charlotte Destiny, Jordan Reece Bethell és Evan Phillips kerültek előtérbe. Ekkor már 2009-et írtunk. Nagyon szerettem ezeket a londoni srácokat és nagyon sokat megtudtam róluk, az életükről és persze a többsége tetszett is. Charlotte pedig olyan példaképféle volt akkor nekem. Itt mi nem voltunk benne, csak is ők. Meg egy-két kitalált mellék szereplő. Ennek a történetnek már sokkal nagyobb volt a valóság alapja, viszont azért a fantáziám itt is szárnyalt máshová is, de éppen ettől volt jó. Itt is színen volt a vicc, a dráma, a romantika és a halál is. Szegény Jordan, olyan lelkiismeretfurdalásom van, hogy pont őt öltem meg, de hát akkor még nem szerettem őt annyira. Az előzőhöz képest ez is City megnevezést kapott, bár fogalmam sincs honnan jött ez a név már az elején is. Úgyhogy így végül Gay-City lett ezeknek a köteteknek a címe. Gondolom nem volt nehéz rájönni miért. Charlotte kivételével itt mindenki meleg, vagyis Jonny mondjuk, hogy nem, de nem baj, a történetemben ő akkor is az volt. De itt sem írtam semmi 18-as karikás részt, ez teljesen érzelmi téren alapuló volt. Egyébként jobban szerettem ezt írni, mert hát itt mindenkit szerettem és mert nem kellett attól félnem, hogyha a suliban írom, akkor bárki olyan is meglátja, aki meg van benne említve. Ezt még meg is mutattam pár barátnőmnek, akik hallották általam, hogy kik ők. Nehéz is lett volna mellettem nem tudniuk róluk. Mikor a második kötetnek is vége lett, nem lett 3. Hanem apró történetetekkel egészítettem ki. Összesen 8 íródott belőle, és a legtöbb egymástól független volt. Ezekben már volt, amiben én is meg Zelda is megjelentünk. Volt egy külön Zeldanak írt rész is. Nagyon élveztem ezeket és sokszor jön rám a nosztalgiázás, és mikor visszaolvasom, újra átérzem azokat, amiket az írás pillanatában éreztem. Ugyanúgy tudok nevetni rajta, ugyanúgy izgatott leszek a sorsfordító részeknél. S az is nagyon jól esett, hogy akárki elolvasta, az megdicsért és ezt mondta: “na ezt mindenképp ki kéne adni, ez nagyon jó!!!” De ezt nem adhattam ki, hiszen ahhoz Sam-ék engedélye is kellett volna, viszont ahhoz el kellett volna olvasniuk, és nem is az angolra átfordítás lett volna a baj, hanem, hogy biztos vagyok benne, hogy pl. George nem ment volna bele, mert aki ismeri, az tudja, hogy az ő természete mennyire rossz. A többieknek viszont szerintem tetszett volna. Ha meg átírtam volna a neveket, és úgy adtam volna ki, akkor meg nem lett volna az igazi. Pedig ennek már a borítója is készen volt, hála Zelda-nak. Meg magyarra fordított neve is volt, Homokfalva néven.
Ez után és közben versek helyett már dalszövegekkel próbálkoztam. Aztán 2010 tavasza óta egyetlen egy vers vagy dalszöveg sem született tőlem. Valahogy elszállt az ihlet, meg inkább a történetekre koncentráltam. Viszont ekkor már dolgoztam is, így nem volt időm leírni. De nem szabta a fantáziámat ez sem, mert úgy mond “fejben írtam”. És tényleg. Jött egy ihlet akárhonnan, filmből, vagy láttam az utcán valamit vagy valakit, esetleg saját életemből merítettem valamit, és akkor már neki is kezdtem a szereplők kitalálásában. Itt már nagyrészt kitalált szereplők voltak, akiket gondosan el is képzeltem, mind külsőleg, mind pedig belsőleg. Viszont a név az szinte mindig ugyanaz volt. A kedvenc neveimmel dolgoztam az összes történetemnél. Engem nem zavart, más meg sosem tudta meg ezeket. Mindig írtam, órákon, buszon, melóban, vagy akárhol, amikor volt időm. Kívülről nézve olyan lehettem, mint aki álmodozik vagy erősen gondolkozik, közben pedig írtam és elképzeltem magamban a történéseket. Persze főleg csukott szemmel működött ez. Ilyenkor teljesen képes voltam kizárni a külvilágot. És amellett, hogy izgi volt még az időt is jól el tudtam vele ütni. Elalvás előtt is így ringattam magamat álomba, reggel meg, mikor felkeltem átgondoltam hol is tartottam és a szabad perceimben onnan folytattam. Eleinte maradtam a két meleg fiú kapcsolatánál, aztán ez pont egy éve változott meg. Onnantól kezdve fiú-lány történeteket írtam, úgy, hogy mindig én voltam a lány főszereplő. A fiú pedig vagy elképzelt vagy pedig az éppen akkori szeretett srác volt. És ez a mai napig is tart. Nagyon szeretem ezt csinálni, mert még mindig van olyan, amit nem írtam. Viszont nagyon sajnálom, hogy ezek sosem vetődtek papírra, pedig szívesen vissza olvasnám őket, hiszen az agyam az újabb és újabb történetek miatt a régieket nem raktározta el. Amit viszont észrevettem, hogy valaki mindig depressziós a történetemben. És valakinek sosincs valami rendben az életével, vagy beteg, vagy árva, vagy nagyon szegény, vagy kiközösítették, sőt volt már, hogy egy szellem srácba szeretett bele a lány. És az is feltűnt, hogy én drámát szeretek írni. Sosincs az, hogy találkoznak és már össze is jönnek és mindenki boldog és ez meg az történik velük együtt. Nem. Nekem ez nem izgalmas, hiába is vidám az egész. Én mindig húzom az időt a megismerkedésüktől fogva, találkoznak jó párszor már és mindkettő tudja, hogy nem semlegesen érez a másik iránt, de egyik sem mer lépni. Mindig valami drámai történés hozza őket közelebb egymáshoz, de még akkor sem jönnek össze. Sokáig képes vagyok ezt elhúzni, hiszen onnantól kezdve, hogy összejönnek, akkor nekem már unalmasnak tűnik és abbahagyom. Ez 100ból 98x így van. Volt, hogy írtam happy endet, majd megint történik valami rossz, majd megint boldogság van, de ez nem jött be annyira. Én dráma írás közben érzem, hogy magam vagyok. Lehet ez azért van így, mert én is depresszív ember vagyok és az életem is sokszor drámába fullad. Nem tudom, de tényleg nem tudok vidámat írni, jobban élvezem, ha szenvednek a szereplők. Teljesen képes vagyok ezeket átélni és szinte már gyomorgörcsöm is lesz tőle. Fura ez az egész. Volt, hogy 2 hónapig is írtam egy történetet, de van olyan is, hogy 2 nap alatt lerendezem. Ez mondjuk a szabadidőmön is múlik, meg azon, hogy mit lehet kihozni szereplőkből a kitalált helyzetben. Előfordul sokszor az is, hogy egy kedvenc énekesemet vagy zenekaromat keverem bele. Tehát amit csak lehet én már írom is. És igazából ez döbbentett rá, hogy nekem ezt kéne csinálnom később is, csak persze rendesen. Mert már mindennel próbálkoztam, vers, dalszöveg, “újságírás”, mégis csak a történetekben találom meg igazán magam. Gyakran meg is kérdezik, hogy oké, hogy író akarsz lenni, na de milyen? Újságíró vagy könyvíró vagy mi? Én meg erre nem igazán tudok válaszolni, mert igazából mindegyiket kipróbálnám, de újságíró biztos, hogy nem ismert emberekkel foglalkozó lapokban lennék. Gyűlölöm az újságírókat egyébként, tisztelet persze a kivételnek, aki képes tiszteletben tartani más magánéletét és el tudja választani egymástól a reális történéseket a fantáziája által alkotott eseményektől. Akárhányszor elolvasok egy cikket valamilyen újságban vagy oldalon és látom azt a sok hazugságot, teljesen ideges leszek, mert nem értem ez mire jó. Persze felkelti az ember figyelmét, de miért kell ilyenekkel tömni az ember fejét? Sokszor épp ebből lesz az, hogy rengeteg egyébként nagyon is tehetséges énekest, zenészt vagy színészt megutálnak. Na de ne is beszéljünk inkább erről.

Örülök, hogy ezt is megoszthattam, mert ezeket még senki sem tudta rólam. Egyre jobb ötletnek találom ezt a rovatot. Annyira nosztalgiába kerülök minden egyes rész megírásakor. Jó ezekre a dolgokra visszagondolni. 

A cím pedig azért ez, hiszen hobbiként kezdődött, a szerelmemmé vált és a kötelességem lett, hiszen ide írnom kell, sokan főleg az élménybeszámolókat várják tőlem és meg is kapják, hiszen szeretem ezt csinálni.

Legközelebb hétfőn vagy kedden jelentkezem, hogy leírjam hogyan telt a szülinapom. Hiszen pont ezen a péntek tizenharmadikai napon lettem 20 éves.

Dóri Rainbow. <3