Megint megtámadott a már szokássá vált januári influenza…

Hű hát igen, egy hete nem írtam és elmaradt a pénteki Rainbow-rovat is, de nagyon zsúfolt napjaim voltak.

Szerdán tüdőszűrésen jártam, csak éppen kiderült, hogy az, ami a honlapon van, az téves információ, így mehettem vissza másnap. Ebben csak az volt a bökkenő, hogy én csütörtökön dolgoztam, 11-re kellett volna mennem a szűrés meg 10-től 12-ig volt. Elmentem és köszönhető ennek a “jól kitalált” egészségügyi rendszernek, negyed 1-re értem csak be melóba. És még az eredményeimért is csak egy hét múlva mehetek vissza, holott már így is késésben vagyok vele.
Aztán csütörtök este, miközben bámultam egy ismeretlen ember személyijét, rádöbbentem, hogy baszki új személyit kell csináltatnom, mivel 20 lettem. Szerencsére még február 16-ig jó, addig meg csak lesz időm valamikor megcsináltatni. Még jó, hogy eszembe jutott. Annyira durva, hogy így elment az idő. Emlékszem, hogy mondtam mindig, hogy rohadt sok idő van még addig. Most meg eljött. Örülök, hogy végre lecserélhetem, mert úgy nézek ki rajta, mint egy terrorista. :| xD Dehát beteg voltam mikor a kép készült. Most tuti, hogy addig nem nyugszom, míg egy értelmes kép nem lesz, mert azért ezt mégiscsak a húszas éveimben kell majd mutogatnom.

Pénteken arra keltem, hogy szédülök. Kinyitottam a szemem és forgott velem a szoba, így képtelen voltam kikelni az ágyból. Eldöntöttem, hogy nem megyek suliba. De egy lelkiismeret furdalásos roham tört rám meg a különböző gondolatok a következményekkel kapcsolatban, így felkeltem 3/4 órával később. Az első órára már nem értem be, de legalább a többin ott voltam és végül is elég tűrhető nap volt. De még mindig szédültem és fájt a fejem.
Ráadásul mindenhol azzal a hírrel találkoztam, hogy az amerikai oldalakat törölni akarják. Persze, hogy úrrá lett rajtam a pánik. Mert hát ugye google, wikipedia és youtube nélkül nincs élet. Facebook nélkül végülis mostmár meg tudnék lenni, tehát ez nem érintett mélyen, csak átgondoltam, hogy miket kell lementem róla. November óta kicsit visszavettem facebookozásból. Már nem írok ki mindenfélét, csak hivatkozásokat vagy idézeteket osztok meg néha. Twitter annál jobban hiányozna, bár még ez nélkül is simán meg tudnék lenni. Viszont az, hogy a wordpress-t és a blogomat is töröljék, na azt már nem! Folyamatosan azon járt az agyam, hogy mi lesz, ha tényleg megszavazzák ezt a törvényt. Akkor én hol fogok írni és mi lesz az eddigi bejegyzéseimmel? Nem akartam, hogy töröljék, mert annyira szeretem ezt az oldalt és máshol már nem lenne az igazi. Belekezdtem az összes bejegyzésem kimásolásába, hogy ha mégis törölnék, nehogy itt maradjak minden nélkül. Ezért nem írtam pénteken. De szerencsére eltörölték ezt a tervet. Mindenesetre én már nyugodtabb vagyok, mindent lementettem innen.

Aztán ami szintén lekötötte a hétköznapjaim szabad pillanatait, az egy sorozat, amire már nyáron, mikor el kezdték hirdetni, felfigyeltem, végül mégis megfeledkeztem róla és csak néha-néha kapcsoltam az MTV-re és csak akkor láttam. Viszont 2 hete, mikor megint láttam belőle egy részt, megfogott és függő lettem. Úgyhogy rákerestem a honlapon és kiderült, hogy az összes epizód fent van, úgyhogy tartottam egy Liz vagyok maratont. Basszus ez a sorozat annyira jó és annyira nekem való! Nagyon megszerettem és nagyon remélem, hogy lesz 3. évad, mert nem hagyhatják csak így abba. Most jön csak az izgi rész, hogy Bryson-nal újra össze jöjjenek, Louis meg ne jöjjön vissza, mert vele nem illenek össze. Meg én amúgy is Bryson párti vagyok. :P Olyan kár, hogy ilyen rövidek az évadok. :(

És azt a pici fent maradt szabadidőmet pedig Baricz Gergőre fordítottam, mert hát mostanában végképp ő lett nekem az első. Itt is egy jó éjt videó róla. Amióta ezt előadta, csak ez jár a fejemben és ezerszer meg is hallgattam már.

Hétfőre virradó éjjel pedig a Portréban adott egy közel 30 perces interjút. Örültem ennek, mert még jobban megismertem ezáltal, és még jobban nagyobbra tartom őt és még jobban szimpatikusabb lett. Több ilyen emberre lenne szükség, mint amilyen ő. Ha érdekel titeket ez a videó, itt megnézhetitek.

Szombaton megint szédüléssel meg fejfájással keltem. Meg képtelen voltam bármire is koncentrálni. Reggelit akartam csinálni, de odaégettem a karamellát, majd mivel akartam még tejet melegíteni, valamiért a mikróban próbálkoztam, nem tudom miért. Viszont elfelejtettem, hogy betettem és konkrétan az egészet úgy felforraltam, hogy kifutott és az egész mikrohullámú sütő tejben úszott. Itt fel is adtam a reggeli készítést és mivel ezeknek a bakiknak köszönhetően egy csomó időt elvesztegettem, így késésben voltam. De szerencsére elértem a buszt, viszont melóban sem tudtam rendesen a formámat hozni, mert mintha nem akart volna rendes üzemmódban működni az agyam. Olyan logikátlan dolgokat csináltam, hogy én is csak néztem utána. Majd egyre rosszabbul éreztem magam. Szédültem, nagyon melegem volt és remegtem, annyira, hogy alig tudtam valamit megfogni. Próbáltam koncentrálni a feladataimra, de nagyon nehéz volt így. Mivel sápadt is voltam, meg is kérdezték, hogy van-e valami baj meg hogy nem érzem-e magam rosszul. Hát de, de úgy voltam vele, hogy fáradt lehetek vagy ilyesmi. Vasárnap a remegés és a szédülés, illetve a koncentrálás hiánya elmúlt. Csak a fejem fájt és melegem volt. Valahogy sejtettem, hogy valami nincs rendben. Nyűgös is voltam és nem igazán volt étvágyam, közben pedig éreztem, hogy éhes vagyok. És nagyon durva édességhiány tört rám, pedig aznap már ettem csokit. Végig szenvedtem a hétvégét ezek miatt. Egyetlen jó dolog az egy plüss zsiráf volt, amit anyámtól kaptam vasárnap. Ő várt rám, mikor hazaértem melóból. Gergő lett a neve. Mi más is?! De egyébként ez télleg rá emlékeztet. Annyira Baricz Gergős. *-*

Hétfőn hajnalban arra keltem, hogy fáj a hasam és hányingerem van. Nagyon nehezen tudtam visszaaludni fél 8-ig, mivel hétfőnként nincs első két órám. Ehhez képest könnyen kimásztam az ágyból és próbáltam félre tenni a tényt, hogy mennyire rosszul vagyok. Azt hittem majd elmúlik út közben. De nem. Megmaradt a rosszullét és továbbra is melegem volt. Szenvedtem az órákon, meg a szünetben. El akartam terelni a figyelmemet róla és a tananyagra összpontosítani, de nem igazán ment, mert fájt a gyomrom és nem volt mindegy hogy ülök, minden hirtelen mozdulattól görcsöltem és még jobban hányingerem támadt. Semmit sem akartam jobban, mint itthon lenni, de nem akartam elkéredzkedni, mert nem szeretek magyarázkodni, hogy mi bajom van. Ezért tűrtem, még a 7-8. órát sem lógtam el. Mikor jöttem hazafelé a buszon, még rosszabb volt a helyzet. Itthon sem ettem semmi laktatót, csak kekszet meg ropit, mert mást nem kívántam. Inni is csak apró kortyokat tudtam. Estefelé lett a legrosszabb a helyzet, akkor már reszkettem, olyan rosszul voltam, közben pedig melegem volt. Éjszaka egy percet sem aludtam, csak mozgolódtam, mert sehogy sem volt jó. Mindig rajtam volt, hogy mindjárt hányni fogok, de mégsem. Hajnalig szenvedtem az ágyban, majd kiültem a hidegbe, vizes borogatást tettem a fejemre és a hasamra, jég hideg vizet ittam és ezektől valamivel jobban lettem. Így visszafeküdtem, és mivel anyum ment dolgozni már ekkor, mondtam neki, hogy nem megyek iskolába, bár ez teljesen egyértelmű volt számára, amint rám nézett. Reggelre már anyumat és a nővéremet is elkapta, a nagyobbik öcsém már múlt héten beteg lett, úgyhogy ő már kilábalt belőle, a mamám és a kisöcsém pedig a hétvégén lett beteg. Viszont most én viseltem a legnehezebben ezt az egészet. A többieken egy nap alatt söpört végig, anyámat csak kicsit érintette, engem viszont még most is kísért. És mivel még mindig nem ettem és inni is nehezemre megy, így hányni sem tudok és itt lehet a baj. Fél 9-ig tudtam az ágyban maradni, kimásztam, próbáltam össze szedni magam és kitakarítottam a hörcsögeimet meg a papagájomat. Meg is etettem őket meg a tengeri malacomat és a cicákat is, de nagyon megterhelő volt, mert alig bírtam mozogni. Így ezek után bedőltem anyám ágyába és Eperke és barátait néztem a tvben. Az én pici Csongi cicám meg annyira aranyos volt. Mindig odajön hozzám, de mikor látja, hogy van valami bajom, akkor még jobban bújik meg hízeleg.
Most, délután valamivel jobban érzem magam, vagyis a hasam kevésbé fáj, viszont az összes többi tünet megvan. Pedig nem mentem el dokihoz, mert utálok és úgy voltam vele, hogy ezt az egy napot anyu is le tudja igazolni. Holnap úgysincs suli. Csütörtökre pedig nagyon remélem, hogy meggyógyulok, mert nem akarok hiányozni melóból. Meg igazából azt szeretném, ha ma éjjel ki tudnám aludni magam és reggelre nem lenne semmi bajom. Anyum 47. szülinapja lesz holnap és el kell mennem a tortájáért, amit rendeltem és enni is szeretnék belőle, mert még sosem ettem trüffel tortát, a trüffeles csokikat viszont imádom. Szóval mindenképp meg kell gyógyulnom az éjszaka folyamán. Nem engedhetem meg magamnak, hogy tovább betegeskedjem. Bele se merek gondolni mi lesz, ha nem javul a helyzet… Érdekes amúgy, hogy ez az influenza szerű betegség minden évben megtámad. Másféle influenzát vagy betegséget nem szoktam elkapni, de ez a hasfájós-hányingeres már szinte hozzátartozik a januárjaimhoz.

Egyébként pedig 23-án, tehát tegnap volt 4 éve, hogy megismertem azt a személyt, aki azt hiszem örök életemre a nagy Ő marad. Hiszek benne, hogy mindenkinek van valaki, akit örök életére szeretni fog, ha vele van, ha nem. Én is így vagyok vele. Tök mindegy hányszor ártott már nekem, tök mindegy, hogy leszar, sosem haragudtam meg rá, sosem tudtam rossz szemmel nézni rá. Ő az, akiről az elmúlt félévben annyit írtam. Akit elvesztettem szeptemberben és aki miatt így felborult a sulival való egyensúlyom. Van egy dal is, ami rá illetve rám emlékeztet. Ez lenne az. A szövege mindent elárul…

Most ezzel búcsúznék tőletek. Igyekszem pénteken a rovat következő részével jelentkezni.

Dóri Rainbow. <3

Huszadik

Csütörtökön nagyon jó napom volt, nem is tudom mikor voltam utoljára ilyen hiperaktív és jókedvű. Izgatott is voltam, pedig egyébként nem szoktam, most mégis annyira vártam a szülinapom. Az utolsó 2 órában a Most múlik pontosan dal kezdett el a fejemben járni, holott nem is hallottam sehol sem akkoriban. Érdekes volt, de aztán rájöttem, hogy mennyire igaz a helyzetemre az első pár sora:

“Most múlik pontosan, engedem hadd menjen, szaladjon kifelé belőlem gondoltam egyetlen. Nem vagy itt jó helyen, nem vagy való nekem…”

Igaz bántam, hogy vége a tizenéves koromnak, mert szerettem, meghatározó is volt, rengeteg dolog történt velem és mostanában sokszor nosztalgiáztam és számoltam vissza az éveket. Nem vágytam a 20 után, de a 19 viszont nagyon rossz évem volt, éppen ezért nem volt való nekem. Majd már az ágyamban fekve vártam az éjfélt. Ami kicsit csalódás volt, én az összes közeli barátomnál fent maradtam éjfélig, csak hogy ahogy 00:00 lesz, felköszöntsem. És ez engem tök jó érzéssel töltött el. De úgy látszik ez csak nekem volt fontos és konkrétan senkinek nem jutottam eszébe és senki nem várta velem az éjfélt, ami megmondom őszintén, hogy rosszul esett. Lehet, hogy ez hülyeség, de nekem ez számít. Ezután 3 perccel jött az első köszöntés, majd sorjában a többi. Fél 1-ig maradtam fent. Reggel pedig elmondhatatlan jó kedvvel ébredtem. Fogalmam sincs mikor volt olyan, hogy ilyen könnyen ki tudtam mászni az ágyból, nyugodt voltam és teljesen pozitívan álltam a naphoz. Elértem a buszt is, ahol találkoztam a néhány hete általam észrevett Baricz Gergő hasonmással, aki ráadásul egyfolytában nézett és mosolygott rám. Azon gondolkodtam, hogy vajon ő is tudja magáról, hogy hasonlít rá és hallja, hogy Gergőt üvöltetek a fülemben? De nem jöttem rá, viszont jól esett. Beérve a suliba is felköszöntöttek, meg még jó páran fb-n, meg smsben is, Nóritól pedig kaptam ajándékot is. A nap további része is jól telt, pedig pénteken mindig ki vagyok idegileg a gyakorlat miatt, de most ezen is simán túl tettem magam. Elszórakoztunk a többiekkel. Szerencsére rövidített órák voltak, mert alig vártam, hogy hazaérhessek. De ez csak addig tartott, amíg beléptem az ajtón. Mert itthon rohadtul nem volt jó hangulat és elég volt pár pillanat, hogy az én kedvemet is elrontsák. Az ebéd sem az volt, amit kértem, az indok pedig szimplán az volt anyutól, hogy lusta volt megcsinálni. Hmm… Jó, oké, mindegy – vágtam rá. Megkajáltunk, majd jött az egyetlen jó dolog az itthoni szülinapomban, ami nem volt más, mint a Zelda által sütött narancsos-túrós torta. Nem hazudok, ha azt mondom, hogy én még ilyen finom sütit soha az életemben nem ettem, szóval itt is köszi Zelda. *-* Majd pedig hát vártam, de nem történt semmi. Ideültem a géphez és továbbra sem történt semmi. De még ha itt belül szar is volt, nem mutattam ki semmit. Én még ennyire sosem tudtam leplezni az érzelmeimet, mint ezen a napon. Ahogy közeledett az este, már tudtam, hogy nincs mire várnom. El is mentem itthonról a haverokkal, bár semmi kedvem nem volt ünnepelni, de megígértem nekik, így elmentem. Megittam két vodkanarancsot, beszélgettünk, ökörködtünk, megajándékoztak csokikkal, majd ennyi volt, hazajöttem, megvártam az éjfélt és elmentem aludni.

Reggel nagyon szar kedvvel ébredtem, melóba menet, ahogy átfoglaltam az előző napomat, kerülgetett a sírás. Alig tudtam visszatartani és ez a melóban sem volt másképp, mikor kérdezgettek a szülinapomról. De én hamar lerendeztem és látván, hogy nincs kedvem beszélgetni róla, békén hagytak.
Ahogy nekem a fontosnak és sorsfordítónak tartott szülinapjaim, tehát a 13 és 18 is szar volt, gondolhattam volna, hogy a 20. sem lesz jó. Igazából nem az esett rosszul, hogy semmit nem kapok, vagyis persze az is, hanem maga a helyzet. Elhitette velem, hogy kapok valamit és végül nem lett semmi és akkor még az ebédemet is lusta volt elkészíteni. Nem vártam semmi extrát, az ajándékom, amit szerettem volna, konkrétan 2000 Ft, de még egy szelet csokinak is örülök, vagy akárminek, bárminek. De nem. És még személyesen fel sem köszöntött anyám, csak facebookon. Ennyire nem volt fontos neki ez az egész, holott ő meg elvárja, hogy mi meg mennyire komolyan vegyük a jövőhét szerdára eső szülinapját. Szemétségnek tartottam ezt az egészet és csalódott voltam. Kurva szarul esett. De nem csak benne sikerült csalódnom, hanem néhány barátomban is, akik semmilyen formában nem köszöntöttek fel, pedig lett volna rá alkalmuk. Azért ezt még ha nem is akarom megjegyezni, mégis bennem van a szálka. Valamint minden percben azt vártam, hogy Ő felköszöntsön, mert szintén neki is lett volna rá alkalma, de nem tette. Szóval totálisan el lett rontva a szülinapom, ami tulajdonképen nem is volt. Ezután az egész hétvégém rosszul alakult.

Hétfőn és ma viszont megint csak jól elvoltam a suliban, a többiekkel ökörködtünk és még az órákon is aktívvá tettem magam.
Megkaptuk a félévit is, ami lesokkolt és nem örültem neki, mert ez hazugság. Nem tükrözi a valóságot, nem az elmúlt fél évemet adja vissza és rohadtul nem érdemeltem meg azokat a jegyeket. Mindenből a jobb jegyet kaptam meg, pedig semmit sem tettem érte. A sok hiányzás, lógás, órán nem figyelés után, abszolút nem ez a bizonyítvány járt volna. Így most egyáltalán nem dicsekedtem vele és nem mutogattam, mint máskor. Íme a jegyek:

Magatartás: 5 /én inkább 3-asra értékelném magam ebben a félévben/
Szorgalom: 4 /inkább 2-es/
Gazdasági ismeret: 3 /2,6-ra álltam, de erről az óráról lógtam a legtöbbet és ha ott voltam sem írtam, így a rosszabbat érdemeltem volna/
Élelmiszer ismeret: 3 /Hát igen, ez legalább hiteles. Nem hiába mondta a tanár, hogy csalódott bennem, mert eddig minden évben 5-ös voltam belőle, ahogy gazdaságból is./
Ital ismeret: 4 /ebből is 5-ös voltam eddig/
Német: 5 /itt jókor voltam jó helyen./
Infó: 3 /Ezen nagyon besértődtem Ottó bára! >.< Nekem csak 3-ast? :O -.-/
Pincér ismeret: 4 /én 2-est adtam volna, de persze azt ne felejtsük el, hogy a tanár semmit sem tanít nekünk/
Pincér gyakorlat: 4 /szintén/

Igazolt órák száma: 5 /én többnek számoltam/
Igazolatlan: 4 /sokkal, de sokkal több. Van az már 27 is!/

Szóval nem vagyok büszke. Tudom mennyire elbasztam ezt a félévet és még sincs semmi következménye. Ami ezek után végképp nem tántorít el attól, hogy továbbra is ezt csináljam. Bár januárban még egyszer sem lógtam és még csak meg sem fordult a fejemben.

Továbbra sem tudom jelentkezek-e a vizsgára, pedig már egy hónapom sincs eldönteni. Viszont az érettségi szerzés sokkal jobban foglalkoztat. Próbálom a legmegfelelőbb, legjobban időspórolós és olcsóbb megoldást keresni, de nem igazán sikerült. Mindegyik lehetőségben van valami, ami miatt nem tud ez az egész létrejönni, és persze ez legfőképpen a pénz miatt van. Mert ha nem lesz meg a szakmám, már pedig nem sok esélyt látok rá, akkor nem lesz pénzem, ha nem lesz pénzem, akkor pedig nem fogom tudni miből kifizetni az érettségit, akármennyi is legyen. Napok óta foglalkoztat a gondolat, hogy levelezős érettségire menjek. Már fel is vettem velük a kapcsolatot. 2 évre jönne ki nekem a korábbi tanulmányi éveimet beleszámítva és egy év 20.000 Ft, ami nem is lenne drága ahhoz képest, de ez Pesten van. Heti 2x be kell mennem, ami szintén nem kevés pénz és az érettségi tárgyakért pedig külön fizetnem kell. Majd pedig ott az egyetem is, ahol szintén fizetnem kell majd. Anyám pedig kijelentette, hogy ő nem támogat ebben, se pénzügyileg sem sehogy. Ő azt szeretné, ha levizsgáznék. Az, hogy én mit akarok, az nem érdekli. Pedig miatta kerültem ebbe a helyzetbe és igazságtalannak tartom, hogy abszolút nem érdekli az, hogy én szenvedek ettől az egész helyzettől. Pedig én tegnap este is kezdeményeztem vele erről egy beszélgetést. Persze, nem várom el tőle, hogy mindent fizessen nekem, csak azt hiszem, hogy én, aki 16 éves korom óta dolgozom és le is adok pénzt, talán annyit megérdemlek, hogy segítsen, ha belegondolok, hogy mi a helyzet a tesóimmal és mi velem. Igazságtalanságnak érzem ezt az egészet. Ki fogok csúszni az időből, ahogy már eddig is megtettem és nagyon félek, mégis ez az egyetlen reális dolog ami a szemem előtt lebeg egyfolytában, hogy végül itt fogok maradni magamban, szakma és munka nélkül egy 13. osztályt elvégzett bizonyítvánnyal a kezemben, érettségi nélkül, egyetemi álmokkal a fejemben, kétségbeesve, összeomolva, tehetetlenül. Semmire sem vágyom jobban, minthogy egy segítő kéz nyúljon felém és találjunk bármi megoldást, hogy elérhessem a célomat és tanulhassam azt, amit szeretnék. Csak sajnos nem látok esélyt erre.

Na de hogy ne csak erről írjak, történt pár másik dolog is.

Például múltkor említettem, hogy eltörölték a koncerteket az X-Faktor turnén, hát mostmár pár helyszínt visszatettek, köztük Győrt is január 29-re, ami 100 km-re van tőlem, de még így is ez van a legközelebb és erre szerettem volna elmenni. De mostmár úgy néz ki ez sem fog összejönni. Egyetlen dolog, ami vigasztal, hogy lesz Baricz Gergőnek zenés vacsoraestje Pesten február 5-én, ahova mindenképp el akarok menni és végre közelebbről is látni őt, és aláíratni vele a cdjét. Ha már a többiekkel nem találkozhatok, akkor legalább a kedvencemet hadd láthassam!

Grenma pólókról még mindig semmi hír, gondolom mostmár elfelejthetem, hogy a gyűjteményembe sikerül megszerezni őket. A sebeimmel szerencsére már nincs semmi para, az ujjam sem fáj már, be sincs gyulladva, bár az a kis darab üvegszilánk még mindig benne van, de nagyon ritkán érzem csak, mert egyébként nem szúr és nem is látszik.

Tóth Gabi közzétette azt a dalát, amivel indulna az Eurovíziós dalfesztiválon. Nekem nagyon tetszik. Szerintem tökéletesen megállná vele a helyét.

És Puskás Peti Eurovíziós dala is megjelent ma, ami nagyon szép lett, és a hangulatomnak most pont megfelelő.

Tudom, hogy ez megint egy depresszív hangulatú bejegyzés lett, de jelenleg sajnos így áll a helyzet. Rossz kedvem van, holott délelőtt nagyon jó volt a suliban. Csak sajnos képtelen vagyok már eltűrni és elfogadni azokat a dolgokat, amik itthon mennek. Még egy kollégiumban is családiasabb a légkör, mint itt nálunk. Lassan eljutok odáig, hogy gyűlölni fogok hazajönni. :’( Annyira igaz, hogy a szülők képesek az egész életedet tönkre tenni. Miattuk nem tudok én sem lépni és akárhányszor belegondolok, hogy az öcsém most 8 éves és hogy hogyan van nevelve, szerintem ő sosem lesz rendes felnőtt, ha így megy tovább is a helyzet, akkor őt is tönkre fogják tenni és teljesen életképtelen lesz. Pedig ez nem volt így, csak úgy 3 éve romlott a helyzet, de 1-1,5 éve lett ilyen drasztikus. És akkor még itt van anyám kutyája is, amit bár azt mondtam sikerült megszokni, na most visszavonom. Irritál, hogy itt van, bonyolítja még jobban az amúgy is elviselhetetlen életet itthon. Nem azért, mert nem szobatiszta vagy ilyesmi. Mert természetesen szobatiszta. Hanem mert egyszerűen idegesít, hogy itt van, hogy követ, hogy nekem nem fogad szót, mégis örül nekem, ha meglát. Az, hogy körülötte forog minden, az, hogy veszekedés is van miatta, pedig ez nélküle is volt bőven. Elegem van mindenből, ami itthon megy. El sem tudjátok képzelni miken kell túltennem itthon magam, miken megyek keresztül nap, mint nap. Személyes problémáim is vannak, és akkor még a továbbtanulással sincs rendben semmi. Életképtelennek tartom magam ebben a helyzetben a mostani énemmel. Nem tudok senkiben sem megbízni, magamba fojtom az érzelmeimet, gondjaimat és érzem, hogy már nem sokáig bírom ezt. Mind emelett pedig romlik a helyzet és rossz, rossz hátán történik velem. Ha bárki feltenné nekem a kérdést, hogy mindennel együtt új életet kezdenék-e, gondolkodás nélkül igent felelnék, ugyanis semmi sincs már, ami itt tartana.

Két dolog tartotta bennem a lelket a szülinapi csalódásom során, meg az elmúlt napok után, az egyik pedig az én drága Csongi kiscicám, aki mindig képes jobb kedvre deríteni. A másik pedig a csütörtöki Reflektor műsor, amiben Baricz Gergő és Demes Tomi albérletét mutatták be. Annyira jó interjú lett, csomószor visszanéztem, még jó, hogy felvettem. Mindig felvidítottak, ha megnéztem. Nem gondoltam a válogatás folyamán, hogy én ennyire meg fogom szeretni Gergőt! ♥

itt van az említett videó.

Egyenlőre nem tudom mikor jelentkezem legközelebb, addig viszont kívánok nektek sokkal, de sokkal jobb napokat, mint amilyenek az enyémek.

Dóri Rainbow. <3

Rainbow-rovat második rész: Az írás, mint hobbi, szerelem és kötelesség

Most elárulom nektek honnan is indult és mit is jelent számomra ez az egész.
Szerintem nem meglepő, ha azt mondom, kislányként én is írtam egy titkos naplót, amit a párnám alatt rejtegettem és minden egyes nap beszámoltam neki a kicsinyes bajaimról és örömeimről. Aztán ahogy nagyobb lettem a napló egy teljesen más értelmet nyert. Kicsiként azért írtam, mert olyan jó móka volt, nagyobbként pedig azért, mert senki máshoz nem tudtam fordulni a problémáimmal. Ekkor már a kicsiny dolgokat sokkal súlyosabb oldalak váltották fel. A naplómat egészen 16 éves koromig írtam, aztán jött ez a blog, ahol bár kifejthetem, amit érzek, de mégis korlátozott az, hogy mit írhatok le, hiszen ez egy nyitott könyv. Ez már nem titkos, csak annak, aki nem olvassa. Így sok dolog van, amit már sehol sem tudok kiadni magamból, mégis sokkal többet jelent nekem ez az oldal, mint azok a kis füzetecskék. Még így is, hogy tényleg azokat a dolgokat, amikben egy másik személyről van szó, az tabu, hiszen ő is olvashatja és ennyi erővel már neki is elmondhatnám hogyan is érzek iránta. A munkahelyemen történt dolgokról sem szabad írnom, mert megtiltották a főnökeim; facebookra és ide tilos írnom az ottani eseményekről. Pedig mennyiszer írtam volna már, mikor ki voltam borulva miatta. Igazából szerintem a sulis dolgokat sem szabadna így leírni, ahogy én szoktam, de ez cseppet sem érdekel. Általában mindig megoldom, hogy mindent leírhassak, max. név nélkül teszem és nem részletezem túlságosan, persze ez sem érdekel mindig. Most már eljutottam olyan szintre, hogy nem akarom, hogy még a saját oldalamon is szabályozzanak, így történt meg az, hogy leírtam nem is egyszer, hogy kiborultam, mikor elvesztettem még valakit a suliból szeptemberben. Pedig mennyit baszogattak azzal a személlyel, hogy szeretem meg ilyenek én meg tagadtam, mert kinek van szüksége, hogy állandóan róla beszéljenek?! De most már leszartam, aki megtudja, megtudja. Meg akiről szó van, az szerintem már korábban is sejtette, az pedig, hogy idetévedt és elolvasta, abban 100%-ig biztos vagyok, mert eléggé feltűnően viselkedik, akármikor találkozunk.
De ne haladjunk ennyire előre… Igaz az írás a naplóval kezdődött, de mielőtt blogom lett volna, több dolog is történt.
12 éves voltam, mikor elhatároztam, hogy én könyvet írok a kedvenc előadóimról. Akkoriban hát én… nagy Megasztár 2 fan voltam, de nagyon durván, tehát mindent gyűjtöttem róluk, mindent megvettem, minden egyes riportot, műsort, amiben benne voltak, azt felvettem, az összes megjelent cikket összegyűjtöttem róluk és a mai napig megvan, koncertekre mentem, volt, hogy egy fél napig szobroztam a színpad előtt, csakhogy első sorban állhassak, tehát az az igazi nagy rajongó voltam. Persze nem mindenkit szerettem, csak úgy általánosan, viszont nagy Torres Dani és Tóth Gabi fan voltam. Gondoltam én kis tizenkét éves fejjel, hogy én megírom, kiadjuk és ők meg majd milyen hálásak lesznek nekem ezért. Persze fogalmam sem volt akkor, hogy azért ez nem teljesen így működik. De kiadót már kerestem! Leveleztem velük és tök kedvesek voltak és leírták azt is, hogyan működik ez az egész folyamat. Persze ez egy gyerek és ifjúsági könyvkiadó volt, de nekem tökéletesen megfelelt. Aztán el is kezdtem írni a könyvet, csak valahogy úgy éreztem, hogy ez hülyeség. Ez rajtam kívül senkit sem fog érdekelni! És abbahagytam. Olyan szintű csalódás volt ez nekem, hogy 15 éves koromig nem is írtam többet semmit a naplómon kívül. Majd a cicám beteg lett, cica-aids-et kapott el és nagyon szomorú voltam és ez adott ihletet, hogy életem első verse megszülessen 2007. júliusában. Onnantól kezdve pedig nem volt megállás. Vers-vers hátán íródott nálam, annyira élveztem, és olyan sokat segített, hogy ez által adtam ki az érzéseimet. Úgy a felét ti is elolvashattátok, hiszen korábban már kitettem őket a műveim kategóriában. Majd az év végén támadt egy ötletem, hogy mi lenne, ha írnék egy történetet? Több se kellett nekem. Összeszedtem a szereplőket, akik valósak voltak és persze én meg Zelda voltunk a főszereplők. De azért a többiekre is jó pár fejezetet rászántam. Azért bennem volt, hogy mi lenne, ha megmutatnám nekik? De mindig elvetettem ezt a gondolatot, hiszen azok az emberek, akikről írtam, az ellenségeim, az akkori szerelmeim és két fiú osztálytársam voltak. Sőt! AFC-t is belekevertem az egészbe, hiszen őket is akkor ismertem meg. 3 része volt ennek a kötetnek és Emo-City volt a neve. :’D De egyébként nagyon viccesre és érdekesre, olykor drámaira sikeredett, sőt, többen meg is haltak benne, köztük saját magamat is megöltem a 2. részben. Meg az volt érdekes, hogy úgy kezdtem el, hogy mindenki annyi idős volt, mint eredetileg. Aztán a második részben már mindenki felnőtt volt és elképzeltem, ki kivel és hogyan élné az életét és azt írtam le. Aztán Zelda egyszer unatkozott és írt ráadásként egy rövid horror-paródiát is. xD
Ezután folytattam a vers írást, majd pedig egy újabb ötlet vezérelt, mikor megírtam a következő történetemet. Szintén valós személyekről, de mostmár messzebb mentem a szereplőkhöz és a már általam korábban oly sokszor említett Sam Llansing, Chris Dakota, George Boleyn, Luke Nugent, Jonny Rockett, Charlotte Destiny, Jordan Reece Bethell és Evan Phillips kerültek előtérbe. Ekkor már 2009-et írtunk. Nagyon szerettem ezeket a londoni srácokat és nagyon sokat megtudtam róluk, az életükről és persze a többsége tetszett is. Charlotte pedig olyan példaképféle volt akkor nekem. Itt mi nem voltunk benne, csak is ők. Meg egy-két kitalált mellék szereplő. Ennek a történetnek már sokkal nagyobb volt a valóság alapja, viszont azért a fantáziám itt is szárnyalt máshová is, de éppen ettől volt jó. Itt is színen volt a vicc, a dráma, a romantika és a halál is. Szegény Jordan, olyan lelkiismeretfurdalásom van, hogy pont őt öltem meg, de hát akkor még nem szerettem őt annyira. Az előzőhöz képest ez is City megnevezést kapott, bár fogalmam sincs honnan jött ez a név már az elején is. Úgyhogy így végül Gay-City lett ezeknek a köteteknek a címe. Gondolom nem volt nehéz rájönni miért. Charlotte kivételével itt mindenki meleg, vagyis Jonny mondjuk, hogy nem, de nem baj, a történetemben ő akkor is az volt. De itt sem írtam semmi 18-as karikás részt, ez teljesen érzelmi téren alapuló volt. Egyébként jobban szerettem ezt írni, mert hát itt mindenkit szerettem és mert nem kellett attól félnem, hogyha a suliban írom, akkor bárki olyan is meglátja, aki meg van benne említve. Ezt még meg is mutattam pár barátnőmnek, akik hallották általam, hogy kik ők. Nehéz is lett volna mellettem nem tudniuk róluk. Mikor a második kötetnek is vége lett, nem lett 3. Hanem apró történetetekkel egészítettem ki. Összesen 8 íródott belőle, és a legtöbb egymástól független volt. Ezekben már volt, amiben én is meg Zelda is megjelentünk. Volt egy külön Zeldanak írt rész is. Nagyon élveztem ezeket és sokszor jön rám a nosztalgiázás, és mikor visszaolvasom, újra átérzem azokat, amiket az írás pillanatában éreztem. Ugyanúgy tudok nevetni rajta, ugyanúgy izgatott leszek a sorsfordító részeknél. S az is nagyon jól esett, hogy akárki elolvasta, az megdicsért és ezt mondta: “na ezt mindenképp ki kéne adni, ez nagyon jó!!!” De ezt nem adhattam ki, hiszen ahhoz Sam-ék engedélye is kellett volna, viszont ahhoz el kellett volna olvasniuk, és nem is az angolra átfordítás lett volna a baj, hanem, hogy biztos vagyok benne, hogy pl. George nem ment volna bele, mert aki ismeri, az tudja, hogy az ő természete mennyire rossz. A többieknek viszont szerintem tetszett volna. Ha meg átírtam volna a neveket, és úgy adtam volna ki, akkor meg nem lett volna az igazi. Pedig ennek már a borítója is készen volt, hála Zelda-nak. Meg magyarra fordított neve is volt, Homokfalva néven.
Ez után és közben versek helyett már dalszövegekkel próbálkoztam. Aztán 2010 tavasza óta egyetlen egy vers vagy dalszöveg sem született tőlem. Valahogy elszállt az ihlet, meg inkább a történetekre koncentráltam. Viszont ekkor már dolgoztam is, így nem volt időm leírni. De nem szabta a fantáziámat ez sem, mert úgy mond “fejben írtam”. És tényleg. Jött egy ihlet akárhonnan, filmből, vagy láttam az utcán valamit vagy valakit, esetleg saját életemből merítettem valamit, és akkor már neki is kezdtem a szereplők kitalálásában. Itt már nagyrészt kitalált szereplők voltak, akiket gondosan el is képzeltem, mind külsőleg, mind pedig belsőleg. Viszont a név az szinte mindig ugyanaz volt. A kedvenc neveimmel dolgoztam az összes történetemnél. Engem nem zavart, más meg sosem tudta meg ezeket. Mindig írtam, órákon, buszon, melóban, vagy akárhol, amikor volt időm. Kívülről nézve olyan lehettem, mint aki álmodozik vagy erősen gondolkozik, közben pedig írtam és elképzeltem magamban a történéseket. Persze főleg csukott szemmel működött ez. Ilyenkor teljesen képes voltam kizárni a külvilágot. És amellett, hogy izgi volt még az időt is jól el tudtam vele ütni. Elalvás előtt is így ringattam magamat álomba, reggel meg, mikor felkeltem átgondoltam hol is tartottam és a szabad perceimben onnan folytattam. Eleinte maradtam a két meleg fiú kapcsolatánál, aztán ez pont egy éve változott meg. Onnantól kezdve fiú-lány történeteket írtam, úgy, hogy mindig én voltam a lány főszereplő. A fiú pedig vagy elképzelt vagy pedig az éppen akkori szeretett srác volt. És ez a mai napig is tart. Nagyon szeretem ezt csinálni, mert még mindig van olyan, amit nem írtam. Viszont nagyon sajnálom, hogy ezek sosem vetődtek papírra, pedig szívesen vissza olvasnám őket, hiszen az agyam az újabb és újabb történetek miatt a régieket nem raktározta el. Amit viszont észrevettem, hogy valaki mindig depressziós a történetemben. És valakinek sosincs valami rendben az életével, vagy beteg, vagy árva, vagy nagyon szegény, vagy kiközösítették, sőt volt már, hogy egy szellem srácba szeretett bele a lány. És az is feltűnt, hogy én drámát szeretek írni. Sosincs az, hogy találkoznak és már össze is jönnek és mindenki boldog és ez meg az történik velük együtt. Nem. Nekem ez nem izgalmas, hiába is vidám az egész. Én mindig húzom az időt a megismerkedésüktől fogva, találkoznak jó párszor már és mindkettő tudja, hogy nem semlegesen érez a másik iránt, de egyik sem mer lépni. Mindig valami drámai történés hozza őket közelebb egymáshoz, de még akkor sem jönnek össze. Sokáig képes vagyok ezt elhúzni, hiszen onnantól kezdve, hogy összejönnek, akkor nekem már unalmasnak tűnik és abbahagyom. Ez 100ból 98x így van. Volt, hogy írtam happy endet, majd megint történik valami rossz, majd megint boldogság van, de ez nem jött be annyira. Én dráma írás közben érzem, hogy magam vagyok. Lehet ez azért van így, mert én is depresszív ember vagyok és az életem is sokszor drámába fullad. Nem tudom, de tényleg nem tudok vidámat írni, jobban élvezem, ha szenvednek a szereplők. Teljesen képes vagyok ezeket átélni és szinte már gyomorgörcsöm is lesz tőle. Fura ez az egész. Volt, hogy 2 hónapig is írtam egy történetet, de van olyan is, hogy 2 nap alatt lerendezem. Ez mondjuk a szabadidőmön is múlik, meg azon, hogy mit lehet kihozni szereplőkből a kitalált helyzetben. Előfordul sokszor az is, hogy egy kedvenc énekesemet vagy zenekaromat keverem bele. Tehát amit csak lehet én már írom is. És igazából ez döbbentett rá, hogy nekem ezt kéne csinálnom később is, csak persze rendesen. Mert már mindennel próbálkoztam, vers, dalszöveg, “újságírás”, mégis csak a történetekben találom meg igazán magam. Gyakran meg is kérdezik, hogy oké, hogy író akarsz lenni, na de milyen? Újságíró vagy könyvíró vagy mi? Én meg erre nem igazán tudok válaszolni, mert igazából mindegyiket kipróbálnám, de újságíró biztos, hogy nem ismert emberekkel foglalkozó lapokban lennék. Gyűlölöm az újságírókat egyébként, tisztelet persze a kivételnek, aki képes tiszteletben tartani más magánéletét és el tudja választani egymástól a reális történéseket a fantáziája által alkotott eseményektől. Akárhányszor elolvasok egy cikket valamilyen újságban vagy oldalon és látom azt a sok hazugságot, teljesen ideges leszek, mert nem értem ez mire jó. Persze felkelti az ember figyelmét, de miért kell ilyenekkel tömni az ember fejét? Sokszor épp ebből lesz az, hogy rengeteg egyébként nagyon is tehetséges énekest, zenészt vagy színészt megutálnak. Na de ne is beszéljünk inkább erről.

Örülök, hogy ezt is megoszthattam, mert ezeket még senki sem tudta rólam. Egyre jobb ötletnek találom ezt a rovatot. Annyira nosztalgiába kerülök minden egyes rész megírásakor. Jó ezekre a dolgokra visszagondolni. 

A cím pedig azért ez, hiszen hobbiként kezdődött, a szerelmemmé vált és a kötelességem lett, hiszen ide írnom kell, sokan főleg az élménybeszámolókat várják tőlem és meg is kapják, hiszen szeretem ezt csinálni.

Legközelebb hétfőn vagy kedden jelentkezem, hogy leírjam hogyan telt a szülinapom. Hiszen pont ezen a péntek tizenharmadikai napon lettem 20 éves.

Dóri Rainbow. <3

Szervezés? = Ülj le, egyes!

Elég mozgalmasan telt az év első hete. Szerdán dolgoztam, szóval akkor semmi érdekes nem történt. Csütörtökön viszont sikeresen elintéztem a kezemet. Siettem valamiért és mikor jöttem ki a fürdőből bevertem teljes erőből a bal kézfejemet a csempe sarkába, amiből pillanatok alatt ömleni kezdett a vér és nagyon nehezen akart elállni, de nem is ez volt a durva, hanem hogy mennyire elmondhatatlanul fájt az a kis ütés, amiből végül csak egy kis seb lett, ráadásul szív alakú. De azóta is nagyon fáj, olyannyira, hogy az a két ujjam, aminél van a seb, azok teljesen le vannak zsibbadva és olyan mintha izomláz lenne benne. És nagyon fájnak. Anyám szerint biztos egy ideget ütöttem meg, dehát akkor is durva. Ráadásul nagyon piros is, hiába kenem Aloe Verával. Aztán este nagyon nyűgös voltam, úgyhogy eldöntöttem, hogy én biztosan nem fogok másnap iskolába menni. Ezt kijelentettem itthon is, persze anyámnak nem tetszett az ötlet, de kénytelen volt megbékélni vele. Így hát pénteken elmentünk vásárolni Zeldaval ezt-azt, ami kellett és megvettem a már annyira áhított fiú hörcsögöt az egy hónapja karácsonyra kapott lány hörcsögöm mellé. Mandarin, a lány roborovszki hörcsögöm tiszta hiperaktív volt, mikor kiválasztottam az állatkereskedésben, meg még az első héten itthon is, majd észrevettem, hogy tiszta depis, ezért döntöttem el, hogy szülinapom alkalmából előre meglepem magam egy fiú roborovszkival is. Persze egyáltalán nem volt egyszerű ügy, ugyanis ez még nagyon ritka és drága hörcsög fajta, ezért nehezen beszerezhető. De végül sikerült kapnom egyet és szerencsére neki másmilyen a feje meg picit sárgásabb a színe is, így könnyen meg tudom őket különböztetni. A neve pedig nem is lehetett volna más az előző tendenciát követve, mint Narancs. :D Vettem nekik egy nagy házikót is, aztán pedig jött a nagy találkozás, ami nem volt túl zökkenőmentes. Féltek egymástól, sőt kerülték egymást. Majd Narancs közeledni próbált felé, de Mandarin meg bántotta. Ekkor azért elgondolkodtam, hogy valamelyik eladó elnézte és nem is ellenkező neműek? De megnéztem és elvileg de. Tényleg az, aminek mondták őket. De estére már megbékéltek egymással és olyan cukin összebújva aludtak. *-* Akkora élet lett a terráriumban. Nem is tudom miért nem jutott korábban eszembe, hogy egyszerre két hörcsögöm legyen. És tök várom, hogy kicsik szülessenek. Persze nem fogom őket megtartani, de az állatkereskedés visszaveszi őket. Hörcsögtenyésztő leszek. :D xD De egyébként tényleg imádom ezt a két dilist. Csak hát azért Narancsot sajnálom. Alapból olyan kis lúzernek néz ki, tiszta torzomborzi a bundája, meg nagyon dagi és Mandarin még uralkodik is felette. Mindig az van, amit ő akar. Például a mogyorón állandóan veszekednek, ha Narancs próbál enni belőle, Mandarin neki megy. De már kidolgozott egy stratégiát és betömi a szájába és úgy eszi meg, mikor Mandarin kerekezik vagy valami. Szegény tiszta zugevő lett. Meg a kerékből is képes kizavarni Mandarin őt, meg úgy egyébként is tiszta szemét még velünk is ő. Bezzeg Narancs szelídebb meg barátságosabb. Annyira érdekesek, egész nap el tudnám őket nézni. :)
Még szintén ezen a napon próbáltam megszervezni az utamat le Győrbe. Nagyon örültem mikor megtudtam, hogy lesz X-Faktor Live Tour, csak éppen mikor megláttam a helyszíneket, tova szállt a boldogságom, mert egy sincs, ami a közelemben lenne. Azt hittem legalább Pesten lesz, de a kérdésemre azt a választ kaptam ezzel kapcsolatban, hogy direkt nem terveztek oda, mivel ott voltak a heti Corvinos koncertek meg az Aréna koncert is. Oké, igen, belátom. Csak éppen én az összes Corvinos koncert napján dolgoztam, az Arénán ott voltam, de az teljesen más, mint ezek a turnés koncertek. De mindenképp el akarok menni egyre, csak ehhez 100 kmert kell utaznom. Vagy Győrbe vagy Székesfehérvárra, hiszen még így is ezek vannak a legközelebb hozzám. 2 óra alatt sikerült mindent figyelembe véve, az odajutástól kezdve, Győr térképét bújva és helyi járatok után kutatva egészen a hazajutásig mindent megterveztem. Csak éppen 2 probléma tárult elém: az egyik, hogy naponta 2 busz indul csak onnan, amivel haza tudok jönni, tehát aznap már felejtős, hogy hazajussak, ráadásul reggel 8-kor jön az első busz, tehát úgy 10 órát az ismeretlenben, a hidegben és a sötét utcán kéne töltenem, úgy hogy ráadásul ez a koncert vasárnap lesz, hétfőn meg ugye suli. Szóval újra tervezés következett és próbáltam elvetni Győrt, helyette Székesfehérvárra terveztem meg az utat, de ekkor már teljesen ki voltam készülve, hogy miért egy ilyen hülye helyen lakok és miért nem jönnek közelebb?! Végül sikerült Fehérvárra megtervezni és innen még aznap el is tudok jönni vonattal, csakhogy az Pestre visz és ott az utolsó vonatomat már nem érem el, ami azt jelenti, hogy ott fogok “csövelni” reggel fél 5-ig. De még mindig jobb, mint valahol az ismeretlenben. Pesthez már hozzászoktam, úgyhogy azt hiszem végül ez a terv lesz a végleges. Egy biztos: valamelyiken ott leszek, ha törik, ha szakad! Mert én látni akarom még így együtt őket. Bár sajnálom, hogy csak az első 8 helyezett turnézik, de nem baj, mert a 4 kedvencem benne van és már nagyon várom, hogy újra láthassam őket. *-*
És még mindig pénteken jutottam el addig, hogy megrendeljem a Grenma pólókat, amiket én már akkor kinéztem, mikor megjelentek, csakhogy akkor másra kellett a pénz. Viszont most meg benéztem, mert a 4-ből pont az az egy fogyott már el, ami a legjobban tetszett. És a többiből sem volt már igazán csak nagy méretben. Ezért írtam Dórinak. Neki gyakran szoktam levelet írni, vagy valamilyen alkalomból, vagy ha kérdésem van a zenekarral kapcsolatban, mert hát ha a zenekarnak írnék, tudom, hogy nem kapnék rá választ. Dóri azt írta vissza, hogy náluk még mindegyik pólóból van és mindegyik méretben. De persze tőlük nem tudok rendelni és neki fogalma sem volt arról, hogy lesz-e után gyártás. Okés, akkor felhívtam az Offline-t, akik pedig közölték velem, hogy nem tudok rendelni, mert az összes pólójukat elvitte a Grenma és majd rájuk telefonálnak. Na mondom ez aztán a szép kis kör, jó hogy mindenki tudja, hogy mit csinál… De felvették a rendelést, bár abból, amiből a legjobban szerettem volna, továbbra sem tudtam rendelni, mivel annak már a képe sem volt fent az oldalon így a megnevezését sem tudtam megmondani. Azt mondták, majd értesítenek. Hát nagyon kíváncsi vagyok mi lesz, mert nem akarom, hogy az eddig olyan szépen összegyűjtött Grenma-póló gyűjteményemből pont ezek hiányozzanak.

Szombaton nagyon elfáradtam, látszik, hogy kicsit jó idő volt, mert nagyon sokan voltak az étteremben, főleg turisták. Vasárnap viszont nagyon szar napom volt, ráadásként pedig még jobban elintéztem a kezemet egy üvegszilánkkal. Fogalmam sincs mikor ment bele, én már csak azt éreztem, hogy fáj és szúr és majd meg halok, ha valami hozzáér. Alig vártam, hogy hazaérjek. Itthon anyu elmondta, hogy ez bizony sebészet. Persze, hogy beparáztam. Eléggé nyugtalanított a gondolat, hogy egy üvegszilánkkal a kezemben kell elaludnom. De próbáltam megbarátkozni vele és elneveztem Szilárdnak, mert ez rímelt a szilánkra. Reggel persze az volt az első, hogy megnéztem a kezemet, de még mindig szúrt, meg fájt is a már korábban említett seb. Ráadásul “vicces”, hogy pont annál az ujjamnál volt a szilánk is, csak az a tenyerem felől. Aztán reggel, mikor mentem suliba és a buszmegben vártam a buszt, véletlenül sikerült kikapnom az ujjamból, de mivel nem tudtam mi az, csak éreztem, hogy még jobban szúr és valami nem okés így beletörtem a tulajdonképpen nem is szilánkot, hanem inkább üvegszálhoz hasonlító valamit. Szóval egy picike darab még mindig bennem van, de már nem szúr, csak ha nagyon erősen hozzáérek. Anyu szerint ezt már magától is ki fogja lökni. Hát remélem. De a sebemmel még mindig nem tudok dűlőre jutni.

De vasárnap legalább egy nagyon jó hírt is kaptam Zeldatól. Mégpedig, hogy LM.C az új lemezzel jön hozzánk is koncertezni. *_________________* Olyan jó, annyira örültem neki, hogy megint látom őket és az lenne a legjobb, ha megint a Diselben lenne. *__* A pletykák szerint viszont a Club 202-ben lesz, pedig a hírforrásaim szerint, azt már bontják le.

Hétfőn is rossz napom volt, abszolút nem volt kedvem ott lenni és megint nem igazán sikerült mozgósítanom magam az órákon. A házi dolgozattal sem készültem el, amit a gyümölcs- és zöldséglevekből kellett írnom. Elmondtam a tanárnak, hogy nem készültem el vele, erre ő: jó, akkor holnapra! Én meg ezt rohadt nagy kivételezésnek éreztem, még ha a többiek nem is mondták. Mert bárki más nem írta volna meg, annak bevágta volna az egyest. Nekem viszont, akit szeret, adott még egy esélyt. Aztán feleltünk és engem is felszólított, pedig jól állok. A túróról kellett volna beszélnem, de hiába is kutattam az agyamban, nem tudtam róla egy szót se mondani. Mondtam, hogy nem készültem, erre megint csak nem írta be az egyest, hanem közölte, hogy majd következő órán felelek belőle. Senki más, én viszont felháborodtam ezen. Aztán belenéztem a könyvbe és akkor esett le, hogy persze, hogy nem tudom, mert ott még nem is tartunk. Ezért szar, hogy rajtunk kívül még 5 osztály veszi ugyanezt az anyagot és sosem tudja, hogy kivel hol tartott. De mindegy, azért átolvastam, de nem feleltem belőle.

Ma pedig szintén nyűgösen, de már valamivel több életkedvvel mentem iskolába. Rögtön az első órában kérte a házi dolgozatot, majd az elolvasása után annyi volt a válasza, hogy ezt szépen összecsaptam, pedig a többiek mind milyen ügyesen megcsinálták. De erre megint csak nem mondtam semmit, mert pontosan tudtam, hogy igaza van, mivel tényleg negyed óra alatt összeraktam, még tegnap este. Úgy voltam vele, hogy csak legyen kész és ne kelljen magyarázkodnom. Majd elmondta milyen jegyekre zárt le és hozzátette, hogy nem tudja mi történt velem ebben az évben, de nagyot csalódott bennem, mert eddig én voltam az, akiben meg lehetett bízni és mindig mindent szorgalmasan megcsináltam és megtanultam. Most pedig ezt nem igazán lehet elmondani és a jegyeim is rosszak. Elég szar érzés volt ezt végig hallgatni, meg a többi tanártól a félévi osztályzatomat is. Az elmúlt 5 évben nem volt még ilyen szar félévim, mint ami most lett. Nem bukok meg semmiből, viszont kettesem lesz meg sok-sok hármas. Kicsit lelombozott ez az egész, holott pedig tudtam, hogy ez lesz egy ilyen fél év után. De sajnos még így sincs meg az a motiváció, ami tavaly még meg volt. Hogy mik is jegyeim, azt majd ha kikapjuk a bizonyítványt, akkor osztom meg veletek, hátha változik valami.. Nem egy tantárgyból állok kétesre, bár azt mondták, hogy a hozzáállásom miatt a rosszabbat kapom meg.

Hazaérve meglepődötten olvastam el az Eurovíziós Dalfesztivál 20 jelöltjét, akik az elődöntőbe jutottak. A listát itt megtekinthetitek.

Akinek nagyon örültem az Tóth Gabi, mert én mindenképpen azt szeretném, hogy idén ő képviselje Magyarországot. Vele biztosan nem égnénk be, hiszen ő a legjobb énekesnőnk minden szempontot tekintve. Akin nagyon meglepődtem, hogy bekerült a 20-ba, de szintén örültem neki, az idei X-Faktor első élő show kiesettje, Gyurcsík Tibi. Puskás Petinek is nagyon örültem, mert az ő “elvont” munkásságát is szeretem és nagyra tartom. Akiken viszont ledöbbentem, az AFC volt. Még álmomban sem jutott eszembe, hogy ők indulnak, nem is írták, mondjuk megértem miért, végülis minek keltettek volna feleslegesen hírt ennek, ha nem is lett volna belőle semmi. Így meg meglepetés lett belőle. Megmondom őszintén, hogy én, mint már lassan 5 éve nagy AFC-fan, csodálkoztam, hogy ők is bekerültek a 20-ba. Jó persze, azért örültem neki és ez nagy dolog, de nehezen tudom elképzelni, hogy ők képviseljék az országot. Ez most nagyon szemeten hangzik, tudom. Bár persze sok más olyan is van köztük, akikről még nem is hallottam és ezzel ahogy észrevettem nem vagyok egyedül. Szerintem közülük sem lenne jó ötlet választani. Véleményem szerint, mivel ez egy országos verseny, ezért egy olyan valakinek van ott a helye, akit úgymond mindenki szeret, persze ilyen nincs, de mondjuk Gabit sokkal többen elismerik, míg AFC-t sajnos az 5 éves médiában szereplő korszak után sem képesek. Ami egyébként engem talán annyira nem is zavar. A másik pedig, hogy Gabinak ez már régóta az álma, míg AFC lesz ami lesz alapon küldte be a számukat. Úgyhogy mindent összevetve nagyon fogok szurkolni január 28-án. Hajrá Gabi!

 

És a végére egy rossz hír: pár órája törölték az általam annyira várt és széttervezett Győri és Fehérvári koncertet. Meg mellette még egy csomót, mivel január és február totálisan teli volt, most meg össz-vissz 2 dátum maradt. Utálom, mikor szerveznek valamit, de semmi hozzáértés nélkül. Mindenki fel van háborodva, én is és mérges vagyok, hogy miért nem lehet ezt rendesen, egy hivatalos koncertszervező céggel csinálni és előre lefixált helyszíneket és dátumokat közzétenni. Nagyon ajánlom nekik, hogy ha nem is ott, de a közelben legyen pótlás!

Dóri Rainbow. <3

Rainbow-rovat első rész: “Mi leszel, ha nagy leszel?”

Ahogy mondtam, ebben az évben elindítok egy ilyen rovatot, melynek az a lényege, hogy még sosem hallott történeteket tudhattok meg tőlem akár a múltamból is. Nem meséltem itt korábban semmiről sem, csak az éppen akkori történésekről számoltam be. De ez most megváltozik és igyekszem gyakran friss bejegyzéseket írni ebbe a kategóriába is.

Mikor kicsi voltam, mindenem állatos volt. Teli volt állatos képekkel a szobám, és amin csak lehetett, mindenen cica, kutya vagy akármilyen más szerepelt. Mindig sok háziállatunk volt, ebbe nőttem bele. Mindig volt legalább egy kutyánk, legalább 5 cicánk, bár ez sokszor még a 20-at is meghaladta. Mindig volt papagájom és hörcsögöm. Anyuék pedig mindig tartottak csirkéket és hasonló haszon állatokat. Mindig ez volt a fő témám, ha valakivel beszélgettem. Meséltem nekik róluk, a neveikről, hogyan kerültek ide és ezt az egészet az én kis farmomnak neveztem. Majd mikor megkérdezték tőlem, hogy mi akarok lenni felnőtt koromban, már 6 évesen is rávágtam, hogy állatorvos! Ahogy teltek az évek, viszont rá kellett jönnöm, hogy abszolút nem bírom a vér látványát, így már állatvédő szerettem volna lenni. Bár tisztában voltam vele, hogy ott is jócskán fogok látni vért sajnos, de mindenáron segíteni szerettem volna a bajbajutottakon. Aztán ahogy nőttem, változtak a dolgok. És sokkal rosszabbul éltünk, mint mikor kicsi voltam. Nem voltak már haszonállataink és a 20 cicát sem engedhettük már meg magunknak. De ettől függetlenül ugyanúgy fogadtam be állatokat, csak most már nagyobb fejjel átláttam a dolgokat és megértettem, hogy hol a határ. Viszont továbbra is sok féle, sőt még több féle állatkám volt, mert időközben ékszerteknősöm és tengerimalacom is lett. Tehát teljesen az állatok körül forgott az egész életem. Ez így van a mai napig is, csak éppen a suli-meló váltakozás miatt sokkal kevesebb az időm rájuk. De ugyanolyan fontosak nekem most is.
Viszont már általános iskolában is a jövőmmel kapcsolatos kép kezdett más milyet mutatni, mint amit kiskoromban elképzeltem. Belépett a képbe a cukrászat is, de ez mondjuk csak egy évig tartott. Az állatvédő mellett környezetvédő is szerettem volna lenni, mert ezt is nagyon fontosnak tartottam már 7 éves korom óta, hiszen évente jártam környezetvédő táborokba is. 12 éves koromban ezek mellett nagyon megszerettem a színészetet és sokak szerint volt hozzá tehetségem, amit szakkörökön mutathattam meg. Nyolcadikban ez a 3 közül szerettem volna választani, csak éppen nem lehetett, mivel anyám nem támogatott. Így végül azt az iskolát kellett bejelölnöm, ahová a nővérem illetve a bátyám barátnője járt. Ezen belül is a kereskedelmi és vendéglátós szakokat x-eltem be, majd végül az utóbbira vettek fel. Akkor már egyáltalán nem akartam cukrász lenni. Egyáltalán nem érdekelt ez az egész szakma. Egyre jobban színésznő szerettem volna lenni, de a musical is nagyon vonzott, hiszen énekelni is nagyon szerettem és énekkarba is jártam. Példaképem is volt már Szinetár Dóra személyében. De sajnos sosem valósult meg ez az álom, hiába is kértem anyut, írasson át egy olyan iskolába. Majd még mindig 9.-ben járunk, mikor rádöbbentem, hogy tudok verseket írni. Folyton folyvást azokat írtam, majd pedig jöttek a történetek. Ezzel kötöttem le magam szinte egész nap, még az órákon is. Beleszerettem az írásba. Ez lett az új szerelmem, amit a mai napig imádok és most már nincsenek előttem a régi álmaim, csakis író szeretnék lenni és ezt most nem fogom feladni. Visszagondolva pedig mennyi jele volt ennek. Mindig is imádtam az irodalmat, a kedvenc tantárgyam volt. Imádtam verseket meg történeteket olvasni, fogalmazást írni, szöveget értelmezni és szavalni is. Most meg lett a gyümölcse.
Pedig kicsiként mennyire azt hittem, hogy majd tényleg úgy lesz, ahogy elképzeltem. 11 – 12 éves koromban osztályfőnöki órán le kellett írnunk legalább fél oldalas fogalmazásban, hogy hogyan képzelem el a jövőmet 15 év múlva. Tehát akkor kb. 27 évesen. Nekem tetszett ez a feladat és gyorsan teltek a sorok. Kár, hogy azt a fogalmazást szerintem már nem fogom látni, pedig kíváncsi lettem volna, hogy írtam meg. De hogy mi volt benne, arra emlékszem. Én még személyleírást is adtam magamról. xD Hosszú szőke hajjal képzeltem el magam és egy olyan amerikai féle, kapu nélküli házzal, egy magas barna hajú férjjel és két általános iskolás kisgyerekkel, egy fiúval és egy lánnyal. Persze voltak állatok a házban, meg egy családi autó is állt a garázsban. Le kellett azt is írni, hogy mi akarok lenni és hogyan képzelem el egy napomat. Én a következőket írtam szinte pont ezekkel a szavakkal, mert erre tisztán emlékszem: “Reggel megreggelizünk közösen, majd egyszerre indulunk el otthonról. Mielőtt beérnék a cukrászdába, ahol dolgozom, kiteszem a suliban a gyerekeket. Haza már egyedül jönnek, hiszen én estig dolgozom.” És ennyi volt a nagy nap. xD Vicces így visszagondolni erre. Egyébként pedig a mai napig előttem van az a kép, amit akkor elképzeltem. És hogy mennyiben hasonlít arra, amit most elképzelek? Hmm.. hát talán fele-fele arányban.
Az, hogy szőke hajam lesz-e azt nem tudom, de azt “megfogadtam”, hogy én ha valaha is férjhez megyek, akkor tuti, hogy szőke hajam lesz az esküvőn. :D A férjemmel kapcsolatban egyáltalán nincs elképzelésem. A házzal már annál inkább és ez még hasonlít is arra, amit 8 éve képzeltem el. Nem szeretem a nagyon nagy házakat, nekem a szellős, nyitott, amerikai házak tetszenek. Gyerekekkel kapcsolatban pedig még mindig ugyanazt mondom: ha netán lesz gyerekem, akkor is örökbe fogok fogadni, hiszen nem tudom elviselni a kisbabákat, nem tudom miért, de undorodom tőlük. És bárki mondhatja, hogy jaj most ezt mondod, de majd később… Mikor később? 20 éves vagyok és már kicsi korom óta nem bírom őket. Az öcsémmel is megtartottam a távolságot, amíg baba volt. 4-5 éves kor felett nekem már okés. És az egy fiú-egy lány arány is megfelel. Állataim biztos, hogy örök életemig lesznek, főleg cicák. Autóra kifejezetten nem vágyom, nem is tudok vezetni és nem is szeretnék, mert nagyon úgy látom, hogy az nem nekem való. xD Majd a férjem vezet. :P Egyébként pedig a Citroënekért vagyok oda. *-* Semmi luxusra nem vágyom, csak egy kis kertre fákkal és virágokkal, meg paddal, ahol írhatok. És mindenképp Pesten szeretnék lakni, mondjuk Hidegkúton, azon belül is Budaligeten. Nagyon szeretem azt a környéket. Annyira szép és nyugodt. Ott szívesen laknék. Hát ezek lennének a jövő beli terveim, amit elvileg 27 évesen már élnem kellene. Addig még 7 évem van, de a jelenlegi állás szerint az összes leírt dologtól még fényév távolságra vagyok. Hogy mi fog megvalósulni belőle, azt nem tudom, de az írást semmi esetre sem akarom elhagyni!

Dóri Rainbow. <3

Lesz ami lesz

Azt már írtam, hogy az év első napja milyen jól sikerült, hát a második is. Végre kialudhattam magamat és megint csak jó kedvem volt, ráadásként pedig 5 nap szenvedés után sikerült megcsinálni a hangot a gépre. Szakember elmondta mit kell csinálnom, meg is csináltam mindent, újratelepítettem a drivert meg minden, de nem akart működni. Már több dolgot is megpróbáltam, egy csomó oldalon is utána olvastam, de semmi, így feladtam szilveszter napján. Tegnap viszont már teljesen kivoltam, hogy nincs hang és össze-vissza elkezdtem kattintgatni az én logikám szerint és sikerüüültt. *__* Újra életre kelt a gépem, annyira jó érzés volt. *-* És persze büszke is voltam magamra. Mert hát egyébként én meg a számítógép eléggé távol állunk egymástól. :D És én lettem a hőőőős itthon. 8 éves öcsém ilyet szólt: “AAAAAAA Szeretlek, te egy istennő vagy! *-*” és megölelt. xD
És Baricz Gergő – Love The Way You Lie dala volt az első szám, amivel vissza jött a hang. :D Pont az én dalommal. Ez se véletlen, na mindegy. :P
Amúgy meg hang nélkül is hallgattam zenét, mármint ment a media player, hogy legalább akkor a last.fm listámra menjen, ha már én nem is hallom. Úgyhogy egész nap ment ott a zene és így lehetett az, hogy amint visszajött a hang, máris Gergő hangját hallottam. :)

Ennek örömére pedig végre megnéztem a Csizmás a Kandúrt. A Shrekben nagyon bírtam ezt a cicát, viszont ez a mese nekem kicsit uncsi volt. Meg hát elég nagy hülyeség. De azért voltak benne érdekes részek is, főleg mikor bemutatták mi volt gyerekkorában, meg Puha Pracli tetszett nagyon. Olyan cuki ez a név. :D xD Viszont mivel minden lemaradásomat be akartam hozni, ami ugye a hang nem léte miatt keletkezett, hogy végül fél 2-kor mentem el aludni. Szóval rohadt álmosan és fáradtan keltem fel hajnalban, viszont ahhoz képest egész tűrhető volt az első sulis napom ebben az évben. Már hiányoztak a többiek. Viszont maga a suli nem igazán, nagyon nem volt kedvem hozzá. És szinte az összes órát végig aludtam, szóval értelme sem volt bemenni. Dehát most a félév zárás előtti felelések zajlanak, nekem viszont semelyik tananyagból nem kell beszámolnom, mert mindenből van jegyem. Javítani meg úgysem tudnék. Most ez van, nem én leszek az osztály első. De még szerintem az 5. sem. És ebben az a szomorú, hogy cseppet sem aggaszt az egész. Olyan szinten megutáltam már ezt az egészet, hogy mostmár képtelen vagyok bármire is ott, mert mindig azon kattog az agyam, hogy már rég egyetemen lehetnék és tanulhatnám azt, amit szeretnék, ha nem kellene ebben a nyomorult vendéglátós iskolában rohadnom már 5 éve, mert persze, hogy pont most vették vissza 4 évre ezt a szakmát, mikor mi meg már 13.-osok vagyunk. -.- Szóval a mai napon sem voltam valami aktív. Pedig meg akartam kérdezni a szakmunkás tanulókért felelős vezetőtől, hogy mik is a teendőim, ha nem jelentkezek vizsgára. De nem lett volna türelmem elmagyarázni neki, hogy miért kívánom ezt az 5 évet feladni. Így ez péntekre marad. Addig pedig össze szedem rendesen a gondolataimat, hogy megértse, hogy én tudom mit akarok és nem fogom megbánni. Legalábbis annyira biztosan nem, mint azt, hogy kilencedikben nem hisztiztem, sztrájkoltam a szimpla kérések és könyörgések helyett anyunak, hogy írasson át oda, ahova szeretnék menni. Igazából kétségbe kellene esnem, ha arra gondolok, hogy mi lesz, de sajnos abszolút nem tudok erre gondolni, csakis arra, hogy innen el és legyen már vége ennek az időpocséklásos évnek. Még mindig nem tudom, hogy hol fogok érettségizni, mióta megtudtam, hogy a sulimban nem lehet nappalin maradni. Ez csak azért para, mert az esti fizetős, na de ha nem lesz meg ugye a szakmám, akkor sehol sem fogok tudni dolgozni, ami persze azt jelenti, hogy nem tudom fizetni az esti sulit, tehát ez egy szép kis ördögi kör. Fogalmam sincs mit fogok csinálni, csak azt tudom, hogy én mindenképp írást akarok tanulni álmaim egyetemén. De hogy fogok odáig eljutni, azt nem tudom és persze megint anyám nélkül kell megoldanom mindezt, holott miatta kerültem ebbe a helyzetbe is bele. Szépen elbasztam 5 évet az életemből és még csak szakmám és érettségim sem lesz az év végén, ha végzek, csak egy bizonyítvány, hogy sikeresen befejeztem a tanulmányaimat. Hát én ezen már csak nevetni tudok, akárhányszor eszembe jut, hogy csak én lehetek ekkora szerencsétlen. Meg amúgyis rengeteget sírtam már emiatt korábban. Egyébként jó nagy kibaszás tényleg ez az egész. Én, aki annyira tanulni szeretne és aki az évek alatt mindig jó tanuló volt, most ilyen szintre jusson. Hmm.. hát ez valami csodálatos érzés… :’D

De mindegy, csak ki akartam már írni magamból ezt is, mert azt hiszem ilyen pontosan még nem vázoltam fel a helyzetemet. Ettől függetlenül jó kedvem van most, hiába is szorít az idő. Megint csak azt tudom mondani, hogy Lesz ami lesz…

Egyébként most, hogy téli szünet volt és még Zelda sem volt itthon, így több időm volt írni, gondolom ez nektek is feltűnt, és így megírtam előre pár Rainbow-rovat részt is, úgyhogy valamelyik nap meg is osztom veletek az elsőt.

A végére pedig egy rossz hír: Barna Gergely 2011. december 17-re meghirdetett karácsonyi koncertje betegség miatt ugye elmaradt. Akkor új dátumra lett áttéve az esemény, ami jövőhét vasárnap, tehát január 15-én lett volna. Sajnos ez sem jött össze, így végül ma az egész átkerült egy teljesen új időpontra és egy másik helyre:

Időpont: 2012. február 26., vasárnap
Helyszín: Klauzál Gábor Budafok-Tétényi Művelődési Központ, Kamaraterem
Cím: Budapest, 1222 Nagytétényi út 31 – 33.

Kezdési időpont: 18.00 óra
Érkezés fél órával a kezdés előtt lehetséges.
A korábban megvásárolt jegyek érvényesek az új időpontra.

Én személy szerint nagyon sajnálom, egyrészt mert az még nagyon soká lesz és mert tudom, hogy Gergő is mennyire készült rá és várta. Másrészt pedig pont jól jött volna ki, hiszen a szülinapom jövőhét pénteken lesz és tökéletes ajándék lett volna nekem ez a koncert. :( De ettől függetlenül persze nagyon várom a februári koncertet is. ♥ :)

Dóri Rainbow. <3

Hello 2012!

De előbb még egy kis szilveszter… Ahogy tavaly is, idén is dolgoztam. Fél 8-ra értem haza és bár még elmehettem volna bárhová is, nem tettem. Egyrészt mert fáradt voltam és tudtam, hogy munkaszüneti nap ide vagy oda, az éttermekre ez nem vonatkozik és én ugyanúgy mehetek elsején is dolgozni. Másrészt abszolút nem volt kedvem semmi ünnepléshez, iváshoz végképp nem. Nyugit akartam, semmi mást. Tomi és Gergő hívtak, hogy menjek ki velük, de nem mentem. Mátéval korábban beszéltünk arról, hogy jó lenne együtt szilveszterezni, de ezt sem sikerült kivitelezni. Így itthon maradtam egyedül. Vacsizni akartam, csakhogy oké, hogy anyum volt olyan kedves, hogy csinált nekem salit, ha már vega vagyok, de éppen azt elfelejtette, hogy rosszul vagyok a lila hagymától. Ráadásul nem is figyeltem, hogy van benne, csak mikor már ettem belőle pár villával. Persze meg is lett az eredménye. Onnantól kezdve egy falat nem ment le a torkomon. Aztán tovább fokozta a rossz kedvemet, hogy csütörtökön elromlott a hang a gépemen. Akármit is csináltam vele, nem működött. Aztán szakember segítségét kértem, és az ő utasításait követtem, de még mindig semmi nem volt. Nagyon felidegesített, hogy pont most, mikor téli szünet van és egy pici időm is lenne megnézni azokat a filmeket, amikkel le vagyok maradva és most meg nincs hang. Jó, oké, mondhatni lenyugodtam. Azt kivéve, hogy idegesített az állandó petárda és tűzijáték hang, a sikításokról meg trombitálásokról nem is beszélve. Hihetetlen, hogy egy kis faluban lakok, ráadásul a fő úton és ekkora bulik voltak itt. Nekem abszólut semmi szilveszter hangulatom nem volt, pedig én nagyon szeretem ezt az ünnepet! Az egyik kedvencem! De most olyan gyorsan jött, hogy nem voltam ráhangolódva. És élvezni sem tudtam. Nem emlékszem, hogy valaha is egyedül lettem volna ilyenkor. Vagy az akkori legjobb barátomnál voltam vagy itthon a tesóimmal. De most, se Zelda, se a nagyobbik öcsém nem volt itthon. A kisöcsém meg nagymamám már 10kor lementek aludni, ezért előre is koccintottunk. Anyu meg hiába is a mellettem lévő szobában volt, akkor is aludt és hát így nézve teljesen magam voltam. Probáltam lekötni magamat valamivel, de nem igazán ment. Vártam az éjfélt, hogy “köszöntsem” legalább az új évet és elmehessek aludni. Kikészítettem az új naptárat, hogy ahogy elmúlik 00:00, kitehessem és jól eldughassam a 2011-est, mert emlékezni sem akartam arra a szörnyű évre. Mivel az én szobámban már nincs tv, így átmentem anyumhoz, hogy azért a szokásos Himnusz hallgatás meglegyen. Amióta az eszemet tudom, mindig körülálltuk a tvt és csak utána koccintottunk. Most ott ültem az ágy szélén, néztem a képeket, amit a zene alá vágtak, hallottam a kintről beszűrődő ujjongásokat és bőgtem. Nem tudom miért, de csak úgy ömlöttek a hatalmas könnyek a szememből. Fogalmam sem volt miért sírok. Azért mert most egyedül kellett átélnem ezt az egészet? Vagy azért mert megkönnyebbültem, hogy vége van annak az évnek? Vagy talán mindkettő?! Átjöttem ide, a gép előtt is tovább sírtam. Az ezer féle tűzijátékra felkelt anyám is és összeszedtem magam, kimentünk megnézni, de hamar vissza is jöttem. Nem akartam semmit már ezen a napon, csak aludni végre. Újra bezárkóztam a szobámba, kicseréltem a naptárat és tovább sírtam. Valamennyire megnyugodtam, mikor Máténak beszámoltam a dologról és vigasztalt, s próbált meggyőzni, hogy ez most jó év lesz, higgyem el. És én próbáltam neki hinni. Ő is rettenetes éven van túl, így reményekkel teli áll az új évhez. Aztán Zelda is írt sms-t, ez is jól esett. Összeszedtem magam és  fél 2-kor végül úgy döntöttem elmegyek aludni. De előtte, ahogy tavaly is, most is odakapcsoltam a viva-ra. Tavaly meggyőződésem volt, hogy minden első az új év első napján, az meghatározó lehet az egész évemre. Így figyeltem meg csináltam mindent. Persze voltak véletlenek, amik persze nem véletlenek, hanem a sors akarata. Szóval tavaly is odakapcsoltam és az egyik kedvenc számom a The Veronicas – Untouched ment, reggel pedig melóba menet véletlenre állítottam az iPodomon a zenét, akkor pedig Bright Eyes – First Day Of My Life. Akkor nem is értelmeztem a szöveget teljesen, de tegnap igen és rádöbbentem, hogy igen, télleg mennyire igaz volt az évemre. Mind a két dal szerelemről szól, arról, hogy mindent feladott valakiért és hogy szükségse van rá, stb. Nahát igen. Én is eljátszottam ezt. Nem számított semmi más, csakis ő. És itt rontottam el.
Tegnap pedig odakapcsoltam és nagyon durva volt, de pont abban a másodpercben kezdődött el Rihanna – We Found Love klipje. És ez azért is sokkolt, mert megint csak egy kedvenc számomról és előadómról van szó. Többször írtam, hogy nyáron lettem nagy Riri fan. És egyébként meg akármikor odakapcsolok a vivára, 90%, hogy olyan zene megy, amit utálok. De mégis most pont akkor az egyik kedvencemet játszották. De egyébként abból a szempontból, nem örültem, hogy mi a mondanivalója a dalnak. Mert nem szeretném, ha a mostani évem is erről szólna. :’D
2 óra környékén meglepődtem, mikor csörgött a telefon és Csabi hívott. Rá nem gondoltam, mikor a fürdőszobából futottam ide a telefonomhoz, de nagyon jól esett, hogy neki is eszébe jutottam még így is, hogy eléggé eltávolodtunk egymástól.
Aztán reggel alig bírtam felkelni, tehát eléggé késésben voltam, ami miatt nyűgös is lettem, de ez csak addig tartott, míg el nem indultam itthonról.
Viszont előtte még megnéztem azt az emailt, amit a WordPresstől kaptam. Összefoglalta az egész évemet a blogommal kapcsolatban. Tök sok érdekes dolgot megtudtam belőle. Legfelül színes tűzijátékok hada látszott, ami alatt azokat a dátumokat tüntették fel, amikor kitettem egy-egy bejegyzést. Azután jött egy kis szám-statisztika. Pl. 75 bejegyzést írtam ebben az évben és 32 képet töltöttem fel. A legforgalmasabb nap november 23.-n volt, a legolvasottabb bejegyzésem pedig Barna Gergely koncertbeszámolóm lett. Pár szó esett a legkeresettebb oldalakról és szavakról, az utóbbinál felsorolták az első 4-et (the grenma, anti fitness club, yaoi mangák és jordan reece bethell). Aztán a számomra legérdekesebb rész jött. Ezen nagyon meglepődtem. Ki írta, hogy melyik országokban olvasták a blogomat. Ez most leírom nektek, mert szerintem nem semmi. :O

Észak Amerika:
70,4 % – Egyesült Államok
17,6 % – Mexico
9,3 % – Canada
1,9 % – Costa Rica

Dél Amerika:
54,3 % - Brazília
15,2 % – Argentína
13,0 % – Chile
8,7 % - Kolumbia
6,5 % – Venezuela

Afrika:
100 % – Nigéria

Ázsia:
20,6 % – Indonézia
19,0 % – Taiwan
12,7 % – Japán
12,7 % – Thailand
9,5 % – Dél Korea

Óceánia:
80,0 % – Ausztrália
20,0 % – Új Kaledónia

Európa:
85,6 % – Magyarország
3,5 % – Szlovákia
2,2 % – Románia
1,1 % – Németország
1,0 % – Oroszország 

Összességében pedig Magyarországon nézték a legtöbben, második helyen Szlovákia áll, harmadik pedig az Egyesült Államok. Nagyon örültem, hogy két kedvenc országomból is jártak már az oldalamon, mint például Kanadából és Japánból. Viszont kicsit csalódott voltam, hogy sem Anglia, sem Franciaország nem szerepelt a listán.

Volt néhány szó a kommentekről és a legnépszerűbb bejegyzésekről is. Majd pedig egy kis bemutató következett az újdonságokról, amik blogírás közben várhatnak rám.

Melóba menet megint véletlenre állítottam a zenét, csak most a telefonomon és meg mondom őszintén, hogy reménykedtem, hogy nem valami JRock vagy más régi korszakomból való szám lesz, mert még olyanok is vannak rajta. De nem. Egy mostani kedvencem dala szólt, vagyis pontosabban átdolgozása, ez pedig Kováts Vera – How Do You Do volt. Örültem neki. :D Ezt a számot csakis az ő verziójában vagyok hajlandó meghallgatni. Viszont egyszerűen nem értem, hogy ez mit akar jelenteni. Ez eredetileg egy Roxette szám és persze nem meglepően ez is egy szerelmes dal. Megpróbáltam értelmezni és az egyébként szerintem nagyon is idióta dalszöveg mögé látni, dee egyszerűen nem ment. Fogalmam sincs, hogy most ez mit akar nekem mondani. Úgyhogy ez most rejtély marad. Majd jövő ilyenkor újra elolvasom, hátha akkor majd valami össze fog függeni vele az évemmel. :D
Egyébként pedig most nem figyeltem semmit a dalokon kívül, hogy mit hogyan csináltam meg mik voltak az “első” dolgok. Nem is érdekelt, csak ez a számos cucc, mert ez tavaly is bejött. Bent melóban egész jó volt a hangulat, koccintottunk is mind, meg úgy nagyjából egész tűrhető nap volt. Fél 7-re értem haza és most itt vagyok. Újra próbálkoztam a hangkártyával, de feladom mostmár. Nem idegesítem magam ezen. Örülök, hogy az első napomon legalább vidám voltam, de nem bízom el magam. Tavaly is ez volt és végül mi lett belőle. Most sehogyan sem állok az új év elé. Ugyanolyan nap ez is, mint a többi. És mivel a szilveszter mintha nem is lett volna számomra, az új évi fogadalom is elmaradt, pedig minden évben megfogadtam valamit. Az már más kérdés, hogy fele-fele arányban tartottam csak be. xD Tavalyit abszólut nem. Idén pedig akármennyire is törtem ma reggel a fejem, nem tudom mit is fogadhatnék meg. Kiismerhetetlen vagyok és mivel teljesen labilis az idegállapotom meg az, hogy mikor mit cselekszem, így teljesen feleslegesnek tartottam. Amíg idegen vagyok saját magamnak is, addig nem tudom mik a határaim és nem fogom semmivel sem gátolni magam, mert így lehet sosem fogok újra magamra találni. Úgyhogy az új évem mottója “Lesz ami lesz”. Mindent felteszek egy lapra. Nem fogok semmit sem erőltetni többé, azt fogom tenni, amit tenni akarok, de nem futok olyan dolgok után többé, aminek nincs értelme. És ami még fontos és megkönnyíti az életemet, hogy emlékeztetni fogom magamat arra, hogy mindig mennyire benéztem azokkal, akiket én néztem ki magamnak. Hagyom, hagy történjenek most fordítva a dolgok. Lehetséges, hogy most egy ideig hátradőlök és hagyom magam sodródni az árral. Egyesek magukba szívják az életet, hát engem pedig az élet szippantott magába a múlt évben. Most pedig ahelyett, hogy küzdenék vele és azon gondolkodnék, hogyan másszam ki belőle, inkább hagyom, hogy oda sodorjon, ahova akar. Majdcsak kikötök valahol és majd ott és onnan újra kezdem az életem. Legyen, aminek lennie kell! ;)

Dóri Rainbow. <3